Tényleg láthatatlan 9. fejezet

Fandom: Hetalia
Szereplők: Anglia, Amerika, Kanada és Magyarország, épp csak szóba hozva Romániát.
Páros: Nincs.
Korhatár: Vajon egy fiatal elem bűnözésre/más csúnya dolgokra hajlana egy. a szakirodalomban igen ritkán előforduló angol káromkodástól (és Anglia botrányos magyartudásától)? ...Csak vicceltem. (Már kezdett az agyamra menni a folyamatos nincsezés.)

Summary: Békés vasárnap reggel, amit megzavar egy Amerika, a végén pedig egy igen viccesen induló magyar eszmecserébe és egy délutáni pihire kerül sor. *este fél tizenegykor fáradt a normális leíráshoz*
***
Tovább >>

9. fejezet: Anglia, avagy valami furcsa történik, épp a szemem előtt

A szokásosnál is előbb, fél hét körül ébredtem, de visszaaludtam, és csak egy órával később voltam olyan állapotban, hogy fel is keljek. Gyorsan felöltöztem – egy gentleman még a reggelihez is felöltözik! – majd benéztem Kanadához. Úgy tűnt, még alszik.

- Hé, Matthew, ébredj! – szóltam rá. Csak egy álmos mormogást kaptam válaszul. – Matthew, kelj már fel!

- Oké, oké – ásított egyet. – Mennyi az idő?

- Háromnegyed nyolc, és mivel én is elaludtam, nem csinálok reggelit, inkább hozok kalácsot a pékségből. – Még egyet ásított, ami pont úgy hangzott, mintha azt mondta volna, „Hála az égnek!”, de nem foglalkoztam vele.

- Nagyjából tíz perc múlva reggeli, addig szedd össze magad. – Igyekeztem gyorsan visszaérni, de vasárnap lévén nagy volt a sor, és vagy negyedórát vártam, mire hozzájutottam a kalácshoz, utána siettem haza. Otthon Matthew már nagyban terített, én pedig megpróbáltam felvágni a kalácsot. Amíg a késsel szerencsétlenkedtem, Kanada váratlanul megszólalt:

- Anglia... te ismersz valakit, bárkit, akit Anicának hívnak? – Döbbenten bámultam rá, a kés kiesett a kezemből, egyenesen a konyhapulton támaszkodó kezemre, vér csordult a kis vágásból. Honnan tud...? Egy zsebkendőt szorítva a sebre  fordultam felé, pillantásom perzselt, bár nem hittem, hogy felém néz, annál sokkal jobban utálja ezt a nézésemet.

- Honnan ismered ezt a nevet...? – mondtam halkan, hangom nyugodtan, hidegen csengett, de a mélyén ott mozdult a kitörni készülő tűz. Matthew gyorsan lerakta az utolsó tányért is.

- N-nem számít, mindegy. – Már kezdtem volna komolyabban faggatni, amikor hirtelen hallottam, hogy nagy zajjal kivágódik az előszobaajtó, mintha valaki berúgta volna. Kisiettem, hogy megnézzem, ki az (és mellesleg jól leordítsam az illető fejét), és szembetaláltam magam egy hurrikánnal. Nem. Ez rosszabb volt egy hurrikánnál.

- Yo, Iggy! – rikkantott Amerika. Én egy pillanatra a kezembe temettem az arcom, felelevenítve a mondást, hogy „sose mondd, hogy ennél már nem lehet rosszabb”.

- Mit keresel itt, Amerika? – kérdeztem, ő csak felnevetett a maga idegesítő stílusában.

- Haha, I just heared, hogy Mattie láthatatlanná vált, és tegnap megint azt a részt adták, úgyhogy idejöttem, mert én vagyok a hero! – Nekidőltem az ajtófélfának, kissé megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy még mindig képes a legnagyobb lelkesedéssel összehordani a legnagyobb baromságokat.

- Aha, biztos, gyere be, ne ácsorogj ott kint. Ja, és ne úgy mondd, hogy heared! Az heard, te féleszű!

 - Oké, oké. Matt itt van? – kukucskált ki a vállam fölött – mi a fenéért magasabb nálam? – aztán egyszerűen betrappolt a konyhába.

- Matt, hol vagy? – üvöltötte, mire egy hangot hallottam a hátam mögül:

- Itt vagyok, Al. – Alfred először körülnézett, majd felnevetve hang alapján próbált tájékozódni, és egyenesen nekem jött.

- Azt hittem, Kanada lett láthatatlan, nem én – morogtam, de félreálltam, és szó nélkül még egy terítéket tettem az asztalra. Mire végeztem, addigra már mindketten beszélgetve jöttek be a konyhába.

- ...És akkor felhívtalak. Ennyi – fejezte be Matthew, Amerika felnevetett.

- Ez olyan, mint valami rossz vígjáték. Komolyan, majd megkérdezem Holly véleményét az egészről.

- Inkább ne – szóltam közbe. – Nem örülnék, ha az egész kitudódna, márpedig Hollywood köztudottan nem tud titkot tartani, legkevesebb, hogy gyártana egy filmet az egészről.

- De Iggy, miért ne? Ja, persze, mindenki rögtön feltételezné, hogy te tetted – vigyorodott el, nekem pedig ismét az egekbe szökött a vérnyomásom, mint mindig, amikor vele beszéltem, de gyorsan lecsillapítottam magam.

- Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem, ő csak vállat rántott. Aztán meglátta a kezemet.

- Már megint késeztél, Iggy? Reménytelen vagy – nevetett fel, majd fütyörészve játszva felvágta a kalácsot, majd a vajjal együtt az asztalra rakta.

- Hozok fertőtlenítő- meg kötszert – mondta halkan Kanada, pár perc múlva vissza is tért, a kezébe véve az enyémet felemelte, nyilván, hogy jobban lássa a sebet, de túl sokáig tartotta így, kezdett kényelmetlenné válni a helyzet.

- Kösd már be, az ég szerelmére! – mondtam, ő gyorsan lejjebb eresztve ügyesen kifertőtlenítette és bekötözte a sebet, majd leültünk az asztalhoz. A reggeli alatt egy szó sem esett, csak utána szólalt meg Amerika:

- És most mi lesz?

- Először benézünk Magyarországhoz, Sarolta* hagyott nála érdekes iratokat, szétnézünk.

- A Corvinákra gondolsz? – kérdezte. – Mesélt róluk, azt mondta, hogy elég kevés van nála, a legtöbbet széthordták a törökök.

- Akkor azt a keveset fogjuk átnézni – döntöttem el. – Jobb ötletem pillanatnyilag nincs.

- És ha már úgyis Közép-Európában vagyunk, benézhetnénk Romániához is, ő varázsló, meg vámpír, meg minden, biztos tud valami tanácsot adni. – A vámpír szó hallatára alig láthatóan összerezzentem, megforgattam Escalust az ujjamon.

- Nem, Vladimirhez nem megyünk. Hogy is mondjam...  – vakartam meg a tarkóm. – Nem igazán örülne.

- Inkább nem akarom tudni, miért... – húzta el a száját Amerika. – Akkor viszont menjünk. Repjegy se kell, a saját gépemmel jöttem, itt parkol a ház mögött. – Azzal kézen fogva elvonszolt, hallottam Matthew kuncogását a hátam mögül.

- Eressz már el! – csattantam fel, meg sem hallotta.

- Aztán, amikor majd megvan, amit keresel és visszacsinálod Mattet, elugrunk a mekibe? Istenem, máris honvágyam van – nevetgélt. – Hé, Mattie, itt vagy?

- Igen – hallatszott a hátunk mögül. – Arthur, szerinted mennyi idő alatt érünk Budapestre?

- Nem oda megyünk – legyintettem. – Elisabeth nyilván a nyári rezidenciáján van, valahol Birch-one-hausen, vagy hol.

- Izé, Iggy... – vakargatta a tarkóját Alfred – az Nyíregyháza, és nem is igazán javaslom, hogy máshogy hívd. Egyszer láttam, hogy Ivant azért ütötte le a serpenyőjével, mert véletlenül Jelizavétának szólította.

- Ráadásul nem illene csak úgy betoppanni hozzá – szólt közbe halkan Kanada. – Legalább felhívhatnád, vagy ilyesmi.

Hoppá, erre nem is gondoltam, torpantam meg. Csakugyan nem illene, márpedig egy gentleman mindig betartja az etikettet! A lehető leghatározottabb arckifejezéssel az arcomon megfordultam... és beleütköztem az ott ácsorgó Kanadába, mindketten a földön landoltunk.

- Maple! – nyögött fel Matthew, én egy igen cifra latin káromkodást motyogva (Rómától hallottam egyszer még anno, azt hiszem, valaki beleinek a fára szegezése szerepel benne) álltam fel és egy-két ügyetlen kézmozdulat után felsegítettem Kanadát is, majd visszaindultunk a házba. Mindhárman egyenesen a konyhába siettünk, Alfred a hűtő kirámolásának állt neki, Matthew nyilván neki asszisztált, én pedig a telefonhoz mentem. Tárcsáztam Magyarország budapesti házát, de nem válaszolt, ekkor a nyíregyházi számát hívtam, két-három csöngés után fel is vette.

- Itt Héderváry Erzsébet – szólt bele magyarul, én udvariasságból szintén a lány anyanyelvén válaszoltam:

- Szia, vagyok én, Anglia. Er... azért hívtalak, mert neki van egy kis problémám, és örülnék, ha segítenél. Ugye vannak a ööö... Hollóid, ugye? És...

- Látom, még mindig eléggé töröd a „magyartot” – szakított félbe Erzsébet angolul. – Inkább mondd így.

- Oké – folytattam megkönnyebbülten, hazai pályán éreztem magam – van egy apró problémám, ööö, az egyik varázslatomat elszúrtam és fogalmam sincs, hogy oldjam meg.

- Gratulálok – nevetett fel. – És ez ügyben miért pont engem hívsz? Ha csak azért, mert annak a hülye baromnak a szomszédja vagyok, akkor nagyon rossz ajtón kopogtatsz.

- Nem – vágtam rá gyorsan, hogy úgy mondjam, voltak kellemetlen emlékeim vele meg egy bizonyos serpenyővel kapcsolatban. (Egyébként ez vice versa is elmondható, egyszer sütöttem neki palacsintát.) – Nem amiatt hívlak. Úgy tudom, az egyik királyod, az a Matthias a Corvináiban foglalkozott egyebek közt a mágiával is.

- Az Mátyás király volt – sóhajtott. – Azok a régi szép idők... Mindegy. Viszont bocsi, ma foglalt leszek, idejön a főnököm. Holnap esetleg?

- Öhm... oké – válaszoltam. – Rendben, akkor holnap.

- És – szinte láttam, ahogy mohón felcsillan a szeme – mit rontottál el? Esküszöm, nem mondom el senkinek. – Aha, persze. Csak a fél ENSZ tudná estére. Elisabethnél pletykásabb személyt nem látott még a világ, annyi szent.

- Fogalmazzunk úgy, hogy viszonylag ritkán előforduló esettel van dolgom, legalábbis én még nem láttam senkit lát... mármint – gondoltam újra a dolgot – még nem találkoztam hasonlóval.

- Akkor én sem biztos, hogy tudok segíteni – mondta óvatosan a lány. – viszont ha megmondanád, milyen témában keressek, pár könyvet már előttetek átnyálazhatnék.

- Köszi, Elisabeth... akarom mondani Erzsébet, de kimondottan személyes jellegű ügyről van szó – vakartam meg a tarkómat. – Hát, akkor...

- Nehogy letedd! – süvöltött a lány a telefonba, még a három méterrel odébb tevékenykedő Alfred is felkapta a fejét. – Szóval – folytatta sokkal nyugodtabban – áruld már el! Megöl a kíváncsiság~ – Az biztos, gondoltam magamban, de sóhajtva beadtam a derekam.

- Rendben, elmondom, de ha bárkinek is elárulod... – Kuncogott, én a szemem forgatva nagy vonalakban előadtam a sztorit.

- Aha, értem. De... Még Dórinak sem? – kérdezte váratlanul.

- ...Kinek? Ja, Erdély. Nem. Mindenesetre akkor mennék is, Amerika kezdi szétszerelni a hűtőt. Szia! – Azzal letettem, és Alfred felé fordultam.

- Voltaképpen mi a fenét csinálsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel, ugyanis ő éppen egy csavarhúzó nyelével (?) kopogtatta (??) a hűtőm ajtaját (???), de most letette, és vigyorogva felém fordult.

- Ja, csak a Fenistilt kerestem, tegnap éjjel valszeg letámadott egy sereg szúnyog, nézd! – mutatta a karját, a csuklóján egy sávban piros foltok húzódtak.

- Hát, ez nem egészen úgy néz ki, mintha „letámadott volna egy sereg szúnyog”, inkább égési sebre hasonlítanak.

- Eeh?! Pedig rajtam volt a karórám is, pont ott, sz’al még a napra sem lehetne ráfogni, vagy bármi hasonló – vette elő a zsebéből a  legjobb, legmenőbb és (természetesen) legújabb karóráját. – Nahát, meg is állt. Majd lecserélem benne az elemet – vont vállat. Mindenesetre...

- add ide a kezed – mondtam, a tenyerembe véve a csuklóját, halkan egy varázsigét mormoltam, egy pillanatra lefedtem másik kezemmel a sérült részt, mire elvettem onnan, teljesen begyógyult.

- Woah, Iggy, tök pró vagy! – lelkendezett Amerika, én csak a szemem forgattam.

- Jut eszembe, hol van Mattie? – kérdezte hirtelen, én meghökkentem.

- Miért, nem veled van?

- Dude, szerinted akkor kérdezném?

- Bloody hell! – fakadtam ki. – Kanada? Hol vagy? – Futó léptek hangja hallatszott a könyvtár felől.

- Itt vagyok – mondta Matthew. – Mert?

- Csak tudni akartuk, hol vagy – válaszolt helyettem Alfred. – Amúgy Iggy, mi van Magyarországgal? – fordult felém.

- Ma megy hozzá a főnöke, úgyhogy csak holnap tud fogadni minket – legyintettem.

- Akkor mit csináljunk? – kérdezte Amerika. – Én személy szerint ledőlnék egy percre, nem aludtam sokat az éjszaka.

- Csatlakozom hozzá – szólalt meg halkan Matthew.

- Akkor menjünk! I am the hero! – ragadta meg öccse kezét Alfred, majd elrohantak a vendégszoba felé.

- Vigyázzatok, csú... – kiáltottam utánuk. Későn.

Szinte nekem is fájt, ahogy elvágódtak a parkettán, valószínűleg egymásra. Elfojtva nevetésemet sétáltam melléjük, felsegítettem Amerikát, egy-két ügyetlen kézmozdulat után Kanadát is.

- Jól vagytok? – kérdeztem, ekkor vettem észre, hogy Alfrednak vérzik a keze.

- Vérzik a kezed – mutattam a tenyerére, ő csak megrántotta a vállát és a pólójába törölte, ebben a pillanatban azonban Kanada köhögni kezdett.

- Mindjárt jövök – hadarta, aztán elfutott, mindketten furcsállva néztünk utána. Nemsokára vissza is jött, zavartan mentegetőzve:

- Bocsi, csak... csak eszembe jutott valami, és vissza kellett érte mennem a szobámba – mondta szinte suttogva, majd ásított egyet.

- Let’s go to szunya! – rikkantotta Amerika, megragadva Matthew kezét, és immár valamivel lassabban elvonszolta. Utánuk legyintettem, aztán úgy döntöttem, sütök némi sütit. Alfred úgyis rég evett a híres(-hírhedt) Anglia-féle pogácsából.

***

*: Nemrég láttam Deviantarton egy képet, a (magyar!) lány a Török Hódoltságot személyezte meg Sarolta néven, rá utalok.