Tényleg láthatatlan 8. fejezet

Fandom: Hetalia
Szereplők: Egy Nica becenévre hallgató lány és bátyja, valamint szóba kerülnek Aleks, Dorottya és Maria-Elsa (második, konkrétból az első vocaloidos utalás) keresztnévre hallgató személyek is.
Páros: Nincs. (Testvérpáros, az van...)
Korhatár: Nincs.

Summary: Egy (mint a kélsőbbiekben kiderül) Nica becenevű lány hazatér hosszú távollétéből, és azonnal el is kezdi jóhúgi tevékenységeit.
***
Tovább >>

8. fejezet: Sora mea, avagy a hazatérésem

A régi kastélyunk egészen kihalt volt, a bátyám nyilván megint a szobájában gubbaszt, ahogy szokott. Azóta akár be is lephette a pókháló, felkuncogtam a gondolatra. Pókhálóból és porból mindig rengeteg volt itt, mert ritkán is jöttünk ide, mindig hármasban, vagy csak kettesben. (Csak egyetlenegyszer voltunk négyen...) A bátyám ilyenkor azonnal a toronyszobájába ment, ahonnan napokig ki sem mozdult, Aleks és én pedig csak egy-egy szobát foglaltunk el, az összesen három, és a bátyám egyszer azt mondta, hogy kilencvenkilenc szobáról tud – és úgy mellesleg tizennégy titkos járatról. Ki lehet számolni, mennyi kosz van itt mindig. Igaz, én még nem takarítottam ki az enyémet, és Aleks auráját nem érzem. Fellopóztam a rengeteg, a bátyám szobájához vezető rengeteg lépcsőn, az ajtó zajtalanul fordult sarkain, amikor beléptem. Az éjjeli félhomályban csak az ablakban álló gyertya világított, az íróasztal előtt, ahol a bátyám aludt, fejét két karjára hajtva. Pedig még éjszaka van... Biztos megint figyel valakit. Csendes düh lobbant bennem, a gyertya libegő lángja megrebbent egy pillanatra. Azt hittem, tanult a hibájából, hogy nem ismétlődik meg Maria-Elsa esete! Második nővérem volt a lány, Dorottya anyjaként szerette. Odaugrottam, rápillantva az előtte fekvő kristálytálra, majd meghökkenve simítottam végig a peremén ujjaim hegyével. A varázseszköz csak egy üres ágyat mutatott. Ezzel mit akar elérni, hogy egy ágyat bámul olyan hosszan, hogy éjszaka elalszik? Sóhajtva, gyengéden megráztam a bátyám vállát, aki azonnal felült, álmosan pislogva.

- Mi? Mi van? – motyogta, aztán mikor meglátott engem, elkerekedett a szeme.

- T-te vagy az? – hebegte, ahogy felugorva megölelt. – Hogy sikerült megszöknöd tőle?

- Elengedett, elég hosszú történet. Egyébként kit figyelsz?

- Azt neked nem kell tudnod – húzta el tenyerét a kristálytál fölött, ami elhomályosult, majd felragyogott, de már nem látszott benne, csak az asztal.

- Aleks miért nincs itt? – faggattam tovább, de ő csak vállat vont.

- Nem akartam, hogy itt legyen, de te maradhatsz, ha szeretnél.

- Köszönöm – biccentettem. – Éhes vagy... vagy szomjas? – A bátyám megrázta a fejét.

- Egy pohár vizet megköszönnék. – Sóhajtva baktattam le a kismillió lépcsőn, magamban mormogva néhány nem túl kedves jelzőt a bátyámra, amiért éppen a vár legmagasabb pontját nézte ki magának. Végül kiértem a kis udvarra, ahol a kút állt. A lánc eléggé rozsdás volt, és a nyikorgásból ítélve én olajoztam meg utoljára, de azért működött. Töltöttem az üvegpohárba – a bátyám nem tűrte a fémtárgyakat – és először én ittam. A víz kissé vasas ízű volt, de talán pont azért szerettem. Még egyszer megtöltöttem, majd visszamentem. Egy szál gyertya fényénél nem láttam sokat, de a második látásom sokat segített, és végül sikerült nyaktörés nélkül felérnem. Csak letettem a poharat az asztalra és távoztam. A szobám – már legalább száz, százötven éve nem használtam – csupa por, pókháló volt, úgyhogy először úgy-ahogy kitakarítottam, csak azután fogtam bármihez is. Alaposan lemosakodtam, aztán kifésültem hosszú, fekete hajam, lófarokba fogtam. Sokkal jobb. Végül ismét felmentem a bátyámhoz, már megint a kristálytálat nézte, aurája tompán pislogott. Sóhajtottam egyet: fél hat, állapítottam meg az ajtó mellett álló régi, ingás órára nézve, aztán felnevettem. Mindig elfelejtem, hogy leállt még századokkal ezelőtt, de ez egészen mindegy. Kint derengett a hajnal, csak ez volt fontos. Nemsokára felkel a nap. Megkocogtattam a bátyám vállát.

- Mi az már megint, Nica? – kérdezte. Sóhajtottam.

- Le kéne feküdnöd, bátyám. Ha jól sejtem, már legalább egy-két napja nem aludtál, ugye? – Megadóan újra elsötétítette a tálat.

- Rendben, jó éjt – koppantottam el a már majdnem csonkig égett gyertyát.

- Jó éjt – húzta el a függönyt az ablakok előtt: súlyos, fekete drapériák voltak, szinte semmi fényt nem engedtek át. Figyeltem, ahogy az ágyhoz megy, majd kimentem a szobából. Néha úgy éreztem, mintha én lennék az idősebb, aki folyton vigyáz rá, nem ő, ahogy kéne, de most már tudom, hogy ez nem így van. Egy baleset, kettő nem változtat semmin. Sosem fogom tudni elfelejteni, ahogy akkor utoljára pillantott rám...