Firestorm 3. fejezet

Fandom: Fullmetal Alchemist (FMA)
Szereplők: Draca, néha szót ejtve Royról és Edward Elricről.
Páros: Nincs. Kár...
Korhatár: Nincs.

Summary: Draca szemszögéből mutatja meg a fejezet a Roynál töltött első napját, nem is beszélve Edward borzalmas helyesírásáról.
***
Tovább >>

3. fejezet: Egy sárkánykislány szeme

Késő reggel volt már, mire felébredtem; az ajtó fölött függő óra tanúsága szerint már kilenc is elmúlt. De hol vagyok? Lassan eszembe jutott minden, az iroda ablakán való bezúgástól addig, amíg el nem aludtam a kocsiban. Bizonyára Roy fektetett le. De ő most hol van? Ahogy felültem, egy cetli hullt az ölembe. Ez állt rajta:

„Jó reggelt, Draca!

Még aludtál, amikor elmentem, nem akartalak felébreszteni. A konyhaasztalon van a reggelid, utána ha van kedved, gyere be(térkép szintén az asztalon, a Központi Parancsnokságon Mustang ezredes felől érdeklődj). Ha nincs, itthon is maradhatsz, én próbálok hamarabb elszabadulni, legrosszabb esetben este 8-9 körül jövök.

Roy

U.i.: Ha lehet, ne gyújts fel semmit.”

Elmosolyodtam. Külön a Mustang ezredesen, külön az utóiraton, meg úgy általában az egészen. Egoista alak. A konyhaasztalon tényleg ott volt pár szendvics és egy térkép, rajta pirossal bekarikázva a Központi Parancsnokság. Előbbieket jó étvággyal elfogyasztottam, utóbbit zsebre vágtam, hátha jól jöhet még. Kinéztem az ablakon – kinn esett a hó, és fújt a szél. Hát, egyvalami legalább biztos; a Parancsnokságon engem ugyan várhatnak, majd bolond leszek ebben a hóban-fagyban kimenni az utcára. Utálom a telet, és mindent, ami azzal kapcsolatos, főleg a jeget.

Miután ezt eldöntöttem, úgy határoztam, hogy szétnézek a házban. Elég nagy volt (Roy mégiscsak ezredes, vagy mifene), de nem láttam jelét, hogy rajta kívül bárki is lakna itt. Vagyis nincs felesége, se menyasszonya. Fura. Viszont találtam egy hatalmas könyvtárt! Esküszöm, én még nem láttam ennyi könyvet egy helyen. Még kandalló is volt: látszott, hogy Roy sokat van itt. Meg-megnézegettem a borítókat, és láttam, hogy a legtöbb a tűzről és/vagy egy alkímia nevű valamiről szól. Ahogy nézelődtem, hirtelen észrevettem egy kopott, fekete bőrkötésű füzetkét, naná, hogy a legmagasabb polcon, a legeldugottabb sarokban. Gyorsan körülnéztem, mire lehetne felállni. Volt ott egypár szék, odahúztam egyet, de még arról sem értem el. Nem csüggedtem: volt még bőven. Odarángattam egy másikat is, feltettem a szék tetejére, és felmásztam. Elég ingatag volt, de nem törődtem vele. Kinyújtóztam az áhított könyv felé, már majdnem elértem, de csak majdnem. Lábujjhegyre álltam, és már sikerült megérintenem. Csak még egy kicsit...! De nem tudtam levenni. Minden mindegy alapon felugrottam, és megragadtam a könyvet. Ez az! Ebben a pillanatban robaj hallatszott alattam. Lenéztem, és legnagyobb rémületemre a két felborult széket láttam. Az egyiknek ki is tört a lába. (Író: Mondtam, hogy még számolunk!) Hirtelen gyökeret vert bennem egy rémisztő gondolat. Ha a székek felborultak, akkor én most hogy nem estem le? Még a sárkány alakomban is többé-kevésbé röpképtelen vagyok, most pedig határozottan az emberi alakomat viselem. Ebben a pillanatban megéreztem tagjaimon a nehézkedési erőt. Gyorsan ráálltam a lábamhoz legközelebbi polcra, hogy ne essek rá a karókként meredező széklábakra, szerencsére a könyvespolc megtartott. Óvatosan araszolni kezdtem lefelé, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy az egyik kezem félig használhatatlan volt, abban fogtam a könyvet. Hirtelen megcsúsztam, de még idejében sikerült megkapaszkodnom egy lámpában, pechemre viszont elejtettem a könyvet. Már épp fellélegeztem volna, mert többé-kevésbé biztonságosan egyensúlyoztam, amikor a lámpa hirtelen kiszakadt a helyéről, és én zuhanni kezdtem lefelé.

- Neeeeeee! – sikoltottam, aztán elsötétült a világ.

Mikor felébredtem, a puha szőnyegen feküdtem, még mindig reszketve. A fejem mellett két centire egy székláb, egy hajszálon múlt, hogy nem arra estem. Lassan felültem, s tompa fájdalom hasított oldalamba: az egyik székláb felhorzsolta az oldalam, s a ruhám is kiszakadt. Mintegy rutinképp odanéztem a sebre: az már több órásnak tűnt, s biztos voltam benne, hogy estére már nyoma sem lesz. A ruhám pedig... Egy kézzel összecsippentettem a szakadás széleit, majd egy varázsigét mormolva a másik kezem végighúztam a seben. Mikor felálltam, a ruhám ismét olyan volt, mint új korában.

Ez is olyan dolog volt, amit nem tudtam megmagyarázni, mint például hogy miért nem emlékszem a múltamra vagy honnan tudok egy csomó dolgot. Van olyan képességem, ami egyenesen ijesztő, mint például hogy tegnap délután, amikor az a Shezka nevű nő kérdezte a nevem, Roy hangját hallottam. „Draca, Draca”, ismételte. Igaz, hogy hasznosnak bizonyult – fogalmam sem volt, mit hazudjak – de mindenképp megrémültem tőle. Mégis mit jövök én ahhoz, hogy belenézzek más fejébe? Ha valakinek kihallgatom a gondolatait, az olyan, mintha hallgatóznék, mikor legféltettebb titkairól beszél. És én nem vagyok kíváncsi típus. Legalábbis nem nagyon.

Miután rendet raktam – vagyis visszaforrasztottam a lámpát és helyükre raktam a székeket – a kis fekete könyvre irányult a figyelmem, amit olyan nagy nehézségek árán szereztem meg. Az első amit észrevettem, az volt, hogy az első borítója hiányzott. Körbenéztem, de sehol nem találtam, ráadásul a szakadás szélei már elég piszkosak voltak, mutatva, hogy régen hiányzik már. Fura. A második meglepetés akkor ért, mikor ki akartam nyitni. Nem sikerült, mintha az oldalai össze lennének ragasztva. Épp a jelenség okát vizsgálgattam, amikor zajt hallottam kintről. Ijedtemben elejtettem a már amúgy is megviselt könyvet, és kinéztem az ablakon, de kiderült, hogy csak a szél vágott neki egy adag havat az ablaknak. Megborzongtam, majd óvatosan begyújtottam a kandallóba. Szeretem a tüzet, mindig megnyugszom a sárga és piros lángok tánca láttán. Ha egy tüzet bámulok, nem számít milyen kicsi vagy nagy, mindig olyan érzésem támad, mintha hazaérkeznék. Miután befűtöttem, lekuporodtam a rács elé és az imént leesett könyvre néztem. Tátva maradt a szám. Ugyanis a könyv... nem könyv volt.

Mikor leejtettem, pont a gerincére esett, és szétnyílt a közepén, láttatni engedve, hogy a lapok közepe ki van vágva, egy dobozt képezve ezzel. Érdeklődve kezdtem benne kotorászni. Szinte tele volt mindenféle kacattal: egy kis, gömb alakú, vörös színű kőféleség, egy medál negyede, egy régi, megfakult jelvény és rengeteg papírlap, egy részük gemkapoccsal összetűzve. Sajnos nem tudtam elolvasni a rajtuk levő írást, mert kódolva voltak, úgyhogy a többi tárgy felé fordult a figyelmem. Ahogy a vörös követ a kezembe vettem, hirtelen felizzott. Fájdalmas kiáltással ejtettem el, s a kis gömbön, ahogy elgurult, szinte kárörvendően csillant meg a tűz fénye. Óvatosan, a ruhám szegélyével tettem vissza. Azután, a többi tárgyat figyelmen kívül hagyva a medált vettem ki. Ahogy láttam, agyagból készült, s az egyik felén egy felirat volt. Nem amestrisi (Mármint latin, csak Shamballában nem létezett ilyen nép, szóval, értitek...) betűkkel volt belevésve a szöveg, mégis el tudtam olvasni: „...és Dante” A felirat többi része nyilván a másik darabokon volt. A másik felén egy kör negyede volt, amin rengeteg bonyolult ábra volt. Viszont ahogy végigsimítottam a körön, valami hihetetlen erejű energiahullám csapott végig rajtam: a lélegzetem is elállt. Az egész lelkem bizsergett, és eddig sosem tapasztalt érzések öntöttek el. A medálom pedig vadul repkedett a fejem körül, őt is megrázta a hirtelen feltörő hatalom. Az első másodpercben csodálatos érzés volt; de mivel a kör ereje csak áramlott belém, a testem szó szerint nem bírta ki a nyomást, és – ma már másodszor – elájultam.

Mikor visszanyertem az eszméletemet, úgy döntöttem, kalandból mára ennyi bőven elég volt, és visszapakoltam a könyv-dobozba, majd elrejtettem a kandalló mögé egy résbe. Majd egyszer megnézem a többi tárgyat is. Aztán keresni kezdtem egy valamivel veszélytelenebb könyvet, találtam is: a címe Alkímia kezdőknek volt. Eléggé viseltes, barna kötésű könyv volt, a margói tele széljegyzetekkel, egypár lap pedig ki is volt tépve. talán több generáció is ebből tanult alkímiát. A tűz előtt elhelyezkedve olvasni kezdtem, de nem nagyon érdekelt: mindenféle körök meg ábrák voltak benne. Ahogy átlapoztam, néhány lap esett ki innen-onnan, azokat a végébe tettem, hogy később meglegyenek.

Hirtelen egy érdekes kör akadt a kezembe: dupla körben egy élére állított négyzet, amiben egy négyágú csillag volt, aminek a csúcsai a négyzet csúcsaiban voltak, igen, ezt jól megaszontam. Benne egy négyzet és egy rombusz, amik egy másik csillagot alkottak. Ennek a belsejében egy lekerekített élű gyémánt alakzat volt, közel a jobb alsó sarokhoz, de nem ért hozzá az alakzathoz*. Valamiért megfogott ez a kompozíció, talán a két csillag miatt (imádom a csillagokat), nem tudom. Körülnéztem, hová lehetne felrajzolni a kört, és mivel. Aztán eszembe jutott, hogy az egyik asztalon volt papír és ceruza is, úgyhogy gyorsan felskicceltem az ábrát, és felütöttem a könyvet, hogy ezután mi a teendő. „A kör jelképezi az erő körforgását, a benne lévő ábrák segítségével pedig működésbe hozható maga az erő.” Hmm. Érdekes. „Az alkimistának ismernie kell a kiindulási és befejezési anyagokat, valamint a transzmutációs kör célját.” Na, itt bukott meg az egész, mivel lövésem sincs, hogy ez itt mire jó. A kör rajza alá a könyvben is csak az van írva, hogy „ismeretlen kör, valószínűleg fénnyel kapcsolatos transzmutációt tartalmaz.” Ha nem tudják, mire jó, akkor minek rakták bele egyáltalán? De azért egy próbát megér. A tenyereimet összecsaptam, és a kör szélére tenyereltem. A végeredmény, ahogy vártam, semmi.

Sóhajtva tettem zsebre a lapot azzal az elhatározással, hogy ha hazaér, kifaggatom Royt erről az alkímia dologról. Ő biztosan ért hozzá, ha egyszer ennyi könyve van róla. Addig is, mit csináljak? Úgy döntöttem, keresek valami sem alkímiával, sem tűzzel nem foglalkozó könyvet, de alig találtam párat. Hirtelen eszembe jutottak azok az adatok a sárkányokról, amiket Roy Shezkától kapott. Ha jól emlékszem, a konyhaasztalon mintha láttam volna egy iratcsomót. De csalódnom kellett, csak valami jelentés volt az.

„Jelentézs: Én edward Elric elmentem egy Liorr nevü városba mert aszt hallotam hoty ot él egy bizonyos Cornelo nevű Pap, akinek álitólag van egy Bölcsek Köve, de sajnos csalódnom kelett, mert a kő hamizs Volt. Kiderítetem hoty aszt terjezti hoty feltuggya támasztani a holtakat De csak a papagályok lelkeit használta fel hoty tuggyanak beszélni ojan hankon, mind asz ugy-nevezet „fel támasztot”. a Pap mikor a város elöt leleplesztem, mekpróbált megöl-ni, de a gyürüjében levő bölcsek Köve anyira szét-trans Mutálta öt, hoty mekhalt. A kő eszután szét tört. Ezerkilencszáz tizenégy, Szeptem-Ber 5.-ödike, east city(keleti Város).”

Jézus, ennek az Edward Elricnek tényleg katasztrofális a helyesírása. Viszont amint átfutottam a szöveget, megakadt a szemem a „széttranszmutálta” szón. A kölyök (a fotó alapján nem lehet nálam sokkal idősebb) alkimista lenne? Egy bizonyos Bölcsek Kövét is sokat emlegette. Ezt mintha olvastam volna abban a könyvben! Visszamentem, és elolvastam a róla vonatkozó részt, mely szerint a Bölcsek Köve a legendás classis prima, a tökéletes anyag, ami eltörli az egyenértékűség elvét. Az egyetlen bibi vele, hogy nem létezik. Akkor miért keresi ez az Elric? Biztos jobb alkimista akar lenni. Vagy a hadseregnek kell. Ahogy ezen elméláztam, egy kocsiajtó csapódását hallottam. Ez Roy lesz! Gyorsan visszatettem a „jelentézst” és az alkímiás könyvet a helyükre, majd egy suttogva elhadart bűvigével kioltottam a lángokat. Aztán jókislány arccal lesbe álltam az ajtó előtt, és mikor kinyílt az ajtó, az érkező nyakába ugrottam.

- Szia, Roy! – Ez mind szép és jó volt, azzal az egyetlen problémával, hogy az illető nem Roy volt.

*: A kör így néz ki (nem túl jó a leíró képességem):