Szereplők: Kanada, Anglia, szót ejtve Franciaországról és Poroszországról. További karakter egy gyászoló (?) rigó,
Páros: Nincs
Korhatár: Nincs
Összegzés: Matthew egy füzesbe
***
Tovább >>
4.
fejezet: Kanada, avagy elegem van az egészből
Mikor Anglia kicsit sem udvariasan majdnem betörte az ajtót, úgy
döntöttem, meglesz egyedül is, én pedig körülnézek egy kicsit. Kiugorva a
kocsiból arrébb futottam, lábujjhegyen, nehogy lépteim hangja eláruljon. Mire
Poroszország kinyitotta az ajtót, én már árkon-bokron túl jártam.
Úticélom a kis füzes volt, egy mérföldre, ahova mindig mentem,
amikor egyedül akartam lenni. Átszökdécselve a patakból kiálló köveken – ehhez
sosem lehet eléggé felnőni – megálltam kedvenc fám előtt, amibe még
nagyon-nagyon régen véstem bele egy szót. Végigfuttattam ujjaim a ráncos
törzsön, és megtaláltam. Elég ügyetlenül, gyerekes betűkkel, angolul és
franciául volt belekarcolva, de nem bántam. Alfred fája a túlsó parton van.
Fellendülve elkaptam a legalsó ágat, de letört a súlyom alatt (hát, kiskorom
óta nem csak méretben nőttem) és én fenékre huppantam a száraz, barna barkák
zörgő avarerdejében. Még egyszer, óvatosabban próbálkoztam. Mikor felértem,
elhelyezkedtem egy ágvillában, és elkezdtem gondolkodni. Miért pont én? Jó,
lehet, hogy a kívánságaim okozták ezt. De más is kíván hülyeségeket. Alfred
azt, hogy hero legyen (jó, az én szememben már az, de mindegy), Francis, hogy
sikerüljön elcsábítani jelenlegi gyámomat (nem vicc, tényleg! Hallottam
egyszer, amikor magában beszélt.), meg ilyenek. Talán még maga Isten is kíván
néha marhaságot, de miért pont az enyém, ami a leglehetetlenebb, sikerül? Jó,
néha jól jön, mint most, amikor megléptem. De úgy általában... Sóhajtottam. Viszont
nemsokára vége lesz, és minden visszatér a normális kerékvágásba. Jelenleg ez
volt az, amire a legjobban vágytam. Bárcsak újra minden normális lenne!
Tényleg, ha elég erősen kívánom, talán... Á, nem. Amit több mint háromszáz éve
folyamatosan mantrázok, azt nem lehet egy legyintéssel eltüntetni. Vagy a másik
lehetőség, hogy nem én voltam, hanem valaki átkot szórt rám. De személyként a
kutyát sem érdeklem, azt se tudják, hogy a világon vagyok (bár jelenleg lehetne
rajta vitatkozni...), ellenségeim pláne nincsenek, az emberek kilencvenkilenc
százaléka pedig nem is tudja a valódi kilétemet. Az országok közül pedig csak
Anglia, Románia és minimálisan uncle Scotland tud varázsolni, Anglia minek
akarna megátkozni, Skócia pláne, Romániát pedig nem is ismerem, soha nem
váltottunk egy szót sem. A kör bezárult. Persze lehet, hogy valami eltévedt
rontás tévedt be az ablakomon, jelenleg ez a másik racionális (a mágia mióta
racionális? Mindegy.) lehetőség. Mikor eddig jutottam gondolataimban, valaki
átcsörtetett a barkaavaron. Ki az? Szinte senki nem ismeri ezt a helyet. Aztán
rájöttem, hogy csak egy rigó az, ahogy szökdécselve keres valamit. Lefütyültem
neki, ő érdeklődve lesett az ágak közé. Megint fütyültem, erre egy hozzám
közeli ágra szállva dalolni kezdett. Eleinte vidám dal volt, aztán átcsapott
valami szomorúbb melódiába. Nem mertem megszólalni, nehogy elijesszem a kis
énekest. Miért gyászolsz, rigó? Ki után sírsz? Csak gondolatban tettem fel a
kérdéseimet. Aztán zaj hallatszott, és a madár elhallgatott, bizalmatlanul
meredt a csörtetés irányába, majd szárnyat bontva elrepült. Kicsivel lejjebb
ereszkedve meg is láttam a folyamatosan káromkodó illetőt: Anglia próbált
áttörni a bokros legsűrűbb részén.
- Matthew, itt vagy? Matthew! Bloody
hell, ez járhatatlan. – Sajnáltam, mert itt ücsörögtem pár méterrel a feje
fölött, és mégsem szólok. Egyedül akartam lenni. Ugye megbocsátasz, Anglia? Ezt
mormolva halkan lehető legkisebb ágzörgéssel átmásztam egy másik fára, mert
tudtam, hogy itt fog keresni. A letört ágat is lent hagytam... De pár perc
kiáltozás után elment. Az utolsó pillanatban, már úgy voltam, hogy akármi lesz,
leugrok és bocsánatot kérek, de elment és én egyedül maradtam a gondolataimmal.
De szerettem volna elmondani mindent Alfrednek! De Anglia megtiltotta, és amúgy
sem hinne nekem. Sóhajtottam egyet: mennyire felborította az életem egy apró
külsőbeli változás! Mármint a külsőm konkrét eltűnése. Részletkérdés...
Felborultam, és egyensúlyomat vesztve gurultam le a fáról, amikor
valaki a nyakamba ugrott. Miután vagy fél percen keresztül bizonyítottam, hogy
Angliától tanultam káromkodni, felnéztem.
- Maple! A-Anglia? – nyögtem. – De hát... egy perce... arra... –
Jelenleg nem telt tőlem értelmesebb.
- Tudtam, hogy valahol itt vagy – ült fel, épp a térdemre, ennek egy
fojtott au-val adtam hangot, mire gyorsan áttelepedett egy fatönkre – csak azt
nem, hogy pontosan merre talállak. A rigót én küldtem. Egyébként honnan
tanultál meg így angolul káromkodni? – folytatta csevegő stílusban.
- Tőled – vontam vállat könnyedén (bár úgysem látta) és én is
felültem. Felvonta a szemöldökét, de nem kommentálta. Jó, igaz, uncle
Scotlandról is ragadt rám valamennyi, meg Észak-Írországtól is ellestem
ezt-azt, de azok jórészt ír átkozódások voltak, és amúgy sem szoktam
káromkodni, szóval mindegy. Ez a mostani kivételes eset volt: ideges voltam,
erre rátett egy lapáttal az ijedtség – azért kicsit sem vicces, ha valaki azzal
zavar fel, hogy a nyakadon landolva leborít egy fa tetejéről – és a néhány
kisebb zúzódás is, amik már most alig fájtak, ahogy elkezdtek gyógyulni.
Viszont jobban foglalkoztatott valami.
- Egyébként hogyan kerültél a levegőbe? Majdnem függőlegesen estél
rám. – Elvigyorodott, megvillantotta a jobb kezében lévő fekete varázspálcát.
Mélyet lélegeztem: sosem fogom megszokni a mágiás trükkjeit.
- Egy szó nélkül eltűntél – jegyezte meg csendesen. Utáltam a
hangjában érezhető apró vádló élt.
- Egyedül akartam lenni – suttogtam, hátradőlve az avarba.
Bólintott, arcomat fürkészve – legalábbis pont úgy nézett, mert tudta, hogy attól
még kényelmetlenebbül érzem magam – majd tekintetét a ragyogó kék égre
fordította. Ilyen tiszta, szikrázó kék ég itt csak májusban van, előtte
kellemetlenül szürke, utána rendszerint megjön a forróság, és fehérré izzik.
Otthon nincs kánikula, egész nyáron ilyen színű, és ezért imádok nyáron
hazalátogatni, meg azért, mert északon még augusztusban is kellemesen hűvös a
klíma.
- Azért szólhattál volna. – mondta Anglia. Nem válaszoltam,
felesleges volt, csak bámultam a benyomódott avart a láthatatlan lábam alatt.
Nagy kedvem volt sírni, de nem lett volna semmi értelme. Felálltam.
- Beszéltél Poroszországgal? – kérdeztem, csak hogy megtörjem a
csendet. A gyászoló rigó jutott eszembe. Anglia bólintott.
- Aha, kiderült, hogy nem ő volt, hanem Franciaország. Az a
békazabáló persze nem volt otthon, de majd jól ellátom a baját! – Utáltam ezt,
ha a jelenlegi és a régi nevelőm veszekednek vagy verekednek, de sosem tehettem
semmit.
- Francis miért zsarolna velem téged? – néztem megint az égre. A
déli verőfény égette a szemem, hát lehunytam, úgy élveztem a napsugarak
simogatását.
- Egy, belőle bármit kinézek. – Én nem, formáltam a szavakat némán
ajkaimmal. Ő sose lenne képes ilyesmire. – Kettő, lehet, hogy nem is veled akar
zsarolni.
- Tényleg – mosolyodtam el kényszeredetten. – Akkor most mi lesz?
– kérdeztem félig magamtól, félig Angliától. Én nem tudtam a választ, de ő
igen.
- Először is, várunk. Egyrészt, hogy Francis hazaérjen és
beverhessem a képét... – Ebben a pillanatban kifejezetten örültem, hogy nem
látja az arcomat. – Másrészt, a varázslat úgysem tart soká.
- Már ha ezt varázslat okozta – suttogtam magam elé, Arthur
meglepetten kapta fel a fejét.
- Miért, mi más? – kérdezte. Én és a nagy szám.
- Nem tudom – vontam vállat. Féligazság, ennyi megteszi. Anglia
nem is kommentálta, csak felállt.
- Gyere – intett. Én követtem.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése