Tényleg láthatatlan 1. fejezet

Fandom: Hetalia
Szereplők: Anglia, Kanada, Franciaország (röpke másfél mondat erejéig), említés szintjén Amerika és Románia
Páros: nincs
Korhatár: Nem hiszem, hogy lenne :) Max. Francis ruházata, illetőleg annak hiánya miatt.

Summary: Kanada mindig többé-kevésbé láthatatlan volt, mármint sosem vették észre, pedig igencsak látható volt. Ez a helyzet megváltozik, amikor... többé nem lesz látható. És furcsa módon bátyja(?), Anglia épp ezért figyel fel rá. *fail összegzés, fail történet*
***
Tovább >>

1. fejezet: Kanada, avagy vigyázz, mit kívánsz!

Gyűlöltem a veszekedést, mégis mindig ez volt. Amióta Francis házából áthurcoltak ide, folyton Alfred és Arthur vitáját kellett hallgatnom, még azután is, hogy bátyám függetlenné vált és elköltözött (az volt az érzésem, hogy kimondottan élvezik, hogy civakodhatnak). Néha pedig – azt különösen utáltam – felkértek bírának, hogy döntsek, melyiküknek van igaza. Baromság. Egyrészt, az ultimátumoknak nincs értelme, mert az ember általában a rossz megoldást választja. Másrészt pedig ez az ő vitájuk, miért ráncigálnak engem is bele? És én nem akarok egyikőjük mellé sem állni, mert akkor a másiknak ellene lennék, azt pedig nem bírnám ki. Ezért, amikor elkezdték a heti – napi? órai? – műsort, mindig igyekeztem láthatatlanná válni, ami valljuk be, sikerült is. De tényleg. Egyik nap arra ébredtem, hogy valami furcsa, sötét, varázsos erő járja át tagjaimat. Felültem, de nem láttam semmit. Ekkor, mint szoktam, a szemem elé emeltem a kezem, mert ez mindig beválik. Az első esetben homályosan látom az ujjaim, és rájövök, hogy nincs rajtam a szemüvegem, a második esetben sikerül pofon vágnom Alfredet, aki elenged, és én végre kinyithatom a szemem. Az sosem szerepelt a lehetőségek közt, hogy homályosan látom a szobát, a kezem nélkül. Lengetni kezdtem, hátha én vagyok figyelmetlen, de nem. Ekkor a szemüvegem után kezdtem tapogatózni, cirka fél perc után meg is találtam. Orromra biggyesztve megállapítottam, hogy Alfred nincs a szobában, vagyis vagy hazament, vagy lent alszik a vendégszobában (ez mindig bántott, de nem szóltam, nem akartam újabb veszekedést szítani). Ekkor ismét a szemem elé emeltem a kezemet, de továbbra sem láttam semmit. Kipattanva az ágyból hanyatt-homlok berohantam a fürdőszobába, és megállapítottam, hogy tényleg láthatatlanná váltam. Első megdöbbenésemben majdnem felkiáltottam, de – tekintettel a lent alvó(k?)ra – nem tettem. Mikor? Miért? És főleg... Hogyan? Ezek a kérdések zakatoltak a fejemben. De Anglia biztosan tudja a választ. Igen, ez kétségkívül varázslat eredménye, és Arthur, varázsló lévén, vissza tudja csinálni. Lementem a földszintre, de még a lépcsőn beleütköztem gyámomba.

- Maple! – estem hátra. Arthur azonnal felkapta a fejét.

- Ki az? – Ja, persze, láthatatlan vagyok. Kicsit bizarr érzés, hogy úgy mondjam.

- Én vagyok az, Kanada. Segíts, Anglia, láthatatlanná váltam! – hadartam, és csak az értetlen arcából jöttem rá, hogy franciául. Érdekes, hogy írni-olvasni megtanult ezen a nyelven, de beszélni nem.

- Szóval láthatatlanná váltam. Kérlek, segíts! – mondtam, ezúttal angolul.

- Tényleg nem látlak – kezdte óvatosan. Vettem egy mély lélegzetet, előre éreztem, hogy nem fog könnyen menni. – Szóval kénytelen vagyok elhinni. De mitől lettél az? – Felnyögtem.

- Azt hittem, te csináltad, ha véletlenül is. – Megrázta a fejét.

- Mi? Nem, nem én voltam. Te pedig biztos nem lehettél. Nem lehet, hogy... Nem, nem lehet. Gyere! – Engedelmesen követtem a könyvtárba, s habár már több mint háromszáz éve rendszeresen látogatom, újra lenyűgözött a nagysága. Ennek ellenére Arthur remekül kiismerte magát benne, és egyenesen a mágiával foglalkozó részleghez ment. Hosszan válogatott a könyvek között, majd kivett négyet.

- Ezekben tuti benne lesz – mormolta, miközben leült és elkezdte átnyálazni az egyiket. Én csendben elvettem egy másikat, és leülve az egyik székre kinyitottam valahol. Majd újra és újra. „Pedig a filmekben mindig működött...", nyafogna ilyenkor Alfred. Én szimplán elkezdtem benne keresni a tartalomjegyzéket, és hamarosan meg is találtam. Ugyan nem volt konkrét fejezet a láthatatlanságról, de három fejezetet is találtam, amiben esetleg benne lehetett. Gyorsan fellapoztam, de egyikben sem volt, csak az utolsó előtti passzusban találtam egy átkot, ami így végződött: „...aki nem ez, hanem amaz vagy emez, tűnjön el!" Voltaképpen én is eltűntem, csak nem teljesen.

- Meg vagyok átkozva? – tűnődtem félhangosan. Arthur fel sem nézve könyvéből válaszolt:

- Kétlem. Egyrészt, ki akart volna megátkozni? – Jelenleg egy sem jutott eszembe, mint személy, de persze mint ország, sok embernek vagyok szálka a szemében. – Másrészt, manapság már csak én tudok varázsolni, én meg inkább azt a francia békát sújtanám a kedvenc ártásaimmal. Kár, hogy nem lehet.

- Miért? – kérdeztem kíváncsian. Ez az egész varázslós mizéria mindig is érdekelt, de eddig Arthur szinte féltékenyen őrizte titkát, alig tudtam egy-két szót kihúzni belőle.

- Mert országokra a legtöbb rontás vagy átok nem hat, ezért is lepődtem meg a te esteden. Ismered Romániát? – váltott témát hirtelen. – Ő a másik, akibe még szorult némi varázserő.

- Csak a Világkonferencián láttam, egyszer. Épp Magyarországgal verekedett.

- Hát igen, mindig is utálták egymást. Mindegy. Akkor neki sem volt indítéka. Ezzel pedig holtpontra jutottunk... Mi volt ez? – kapta fel a fejét, amikor csörömpölést hallottunk.

- Megnézem – indultam el, de visszarántott. Legalábbis szerintem a könyökömnél fogva próbált megállítani, viszont a keze csúnyán célt tévesztve az oldalamnak ütközött. Fojtottan feljajdultam.

- De miért ne? – kérdeztem. Anglia megrázta a fejét.

- Nem lenne okos ötlet. Egyrészt, nem közölhetjük a világgal, hogy láthatatlanná váltál... – Mert mindenki rögtön azt feltételezné, hogy te csináltad, jegyeztem meg magamban, elég rosszmájúan, de pocsék kedvem volt, na. – Másrészt meg én nézem meg, te addig ellenőrizd ezt a kettőt – mutatott rájuk. Mindkettő legalább ezer oldalas (bár ki tudja, a tizenötödik század előtt vagy nagyon vastagok, vagy nagyon vékonyak voltak a papírok), bőrkötésű fóliáns volt, olyan, amiktől kiskoromban szigorúan el lettem tiltva, nehogy kárt tegyek bennük. Félve pörgettem át a selyempapírnál is törékenyebb lapokat, míg megakadt a szemem a keresett szón: láthatatlanság. Sajnos csak egy rövid értekezés volt arról, hogyan lehet elkészíteni a láthatatlanság italát. A leírás szerint az elkészült főzet élénk kékeszöld színt ölt, én pedig ilyen színű táplálékot legutoljára Alfred karácsonyi partiján vettem magamhoz, nem is önszántamból, még jó fél éve. Szóval nem ez lesz az, sóhajtottam, majd elmosolyodtam, mikor visszaemlékeztem arra, amikor még kicsi voltam, és egyfolytában attól rettegtem, hogy valami szellem van itt, ami pont rajtam akar bosszút állni évszázados sérelmeiért. (Az már más kérdés, hogy egykor valóban volt itt egy szellem, de azt még Krisztus után ezer körül elűzte Arthur.) Most mennyire megijednék... Aztán nagyon elment a kedvem a mosolygástól, amikor észrevettem egy széljegyzetet a margón. Ugye nem én írtam oda?, rémültem meg rögtön: ezek nagyon értékes könyvek voltak. Aztán rájöttem, hogy sem a kézírás nem az enyém, sem a toll (amit jelenleg egyébként az asztal másik oldalán láttam). Ennyit vetett papírra élénkvörös, szálkás betűivel az egykori könnyelmű ember: „Vigyázz, mit kívánsz!" Jó, hogy mondod pár száz év távolából. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy pont ebbe a szekcióba írta megjegyzését az illető, biztos ő is hasonló cipőbe került, mint én, nyilván. Kívánság... Hányszor kívántam mindig, hogy láthatatlan legyek! Főleg, amikor Alfred és Arthur veszekedtek. Meg a Hétéves háború folyamán... meg amikor felfedeztek... meg úgy általában állandóan. Most, úgy látszik, minden egyes ebben a témában leadott kérésem egyszerre ért fel. Remélem, hogy van valami módszer, amivel vissza lehet csinálni... Az azért fura lenne, ha láthatatlanul kéne leélnem az elkövetkezendő több száz, esetleg több ezer évemet. És ez még enyhe kifejezés volt. Ebben semmit sem találtam, úgyhogy épp nyúltam volna a másikért, amikor kivágódott az ajtó, ijedtemben elejtettem az így is eléggé szakadozott fóliánst. Halk káromkodással – Angliától tanultam – nyúltam volna a földön landolt könyvért, de ekkor megláttam az ádámkosztümben parádézó, cicafület és -farkat viselő Franciaországot, és alig tudtam elfojtani nevetésemet. Aztán berontott Anglia, egy varázspálcával hadonászva, és elkezdett valamit egy ismeretlen nyelven – talán óangolul? – hadarni valamit. Pár másodperc múlva ismerős fuvallat csapta meg, a varázslat szele. A következő pillanatban Franciaország eltűnt.

- Mit csináltál vele? – kérdeztem. Anglia először ugrott egyet, és körülnézett, majd vállat vont.

- Asszem hazaküldtem, ne itt parádézzon meztelenül, macska cosplayben. Egyébként sütött valamit reggelire, nem jössz enni? – Bólintottam, majd amikor leesett, hogy úgysem látja, hangosan is kimondtam:

- Igen. – Hát igen, Francis jó szakács, még Olaszországnál is jobb. Miután megreggeliztünk – elgondolkodtam azon, hogy elég kísérteties látvány lehet, ahogy nagyjából a semmibe tűnik az étel – visszamentünk a könyvtárba, és amíg én újabb könyvek után kutattam a pocok közt, Anglia átnézte a negyedik, legterjedelmesebb könyvet. Miközben végigfuttattam ujjaim a porlepte gerinceken – mióta nem volt itt takarítva? – megakadt a szemem egy címen: „Kezdő varázslóknak és varázslónőknek". Kíváncsian lapoztam bele, majd feladatomra visszaemlékezve csupán félretettem a kérdéses fóliánst, és újra keresni kezdtem, de semmit sem találtam. Anglia viszont rábukkant egy fontos dologra.

- Matthew, gyere ide! – Odafutottam.

- Miről van szó? – kérdeztem némiképp kifulladva (még szerencse, hogy az akusztika jó, épp a könyvtár másik sarkában tartózkodtam). Arthur rábökött egy sorra.

- Azt írja, hogy aki immunis a varázslatokra, arról hamar elmúlik minden hatás, ami mégis éri. Vagyis...

- ...nemsokára véget ér ez az egész – fejeztem be a gondolatmenetet. – Hála az égnek!

- Az a kérdés, hogy mennyi az a nemsokára – töprengett tovább Anglia. Én behunytam a szemem. Relatív idő. Nemsokára, rögtön, azonnal... Nem sok idő, talán két-három óra telt el azóta, hogy felébredtem és rájöttem, hogy láthatatlan vagyok, de mégis, azóta mintha egy örökkévalóság telt volna el. Nemsokára, az még egy örökkévalóság, és azalatt... Mintha szellem lennék. Nem lát senki, talán nem is hisznek bennem. Sóhajtottam egy halkat, immár megértettem, miért olyan keserűek és dühösek a valódi kísértetek. Senki nem hisz bennük, bár, most hogy belegondolok, mi, nemzetek is hasonlók vagyunk, de... Az egész valahogy kísértetiesen ugyanaz, mégis teljesen más. Gondolatmenetemből Anglia hangja ébresztett föl:

- Matthew, itt vagy még? – Elnézően elmosolyodtam, sejtve, hogy még rengetegszer fogom hallani ezt a kérdést, amíg... ebben az állapotban vagyok.

- Igen, itt vagyok – mondtam. – Ez az egész olyan...

- Kísérteties? – nevetett fel Arthur. Vettem egy mély lélegzetet, hogy ne boruljak ki.

- Ekkora öröm más baján viccelődni? – De a hangomon érződött, hogy én is mosolygok.

- Naná – vágta rá Anglia, épp olyan volt, mint Alfred. Ettől azonnal elment a nevethetnékem.

- Hé, Arthur, azt mondtad, hogy ne mondjuk el senkinek. – Bólintott. – Még... még Alfrednek se? – Átható pillantással nézett a szemembe, vagyis oda, ahol a szemem sejtette. Kicsit szíven ütött, hogy még mindig ilyen alacsonynak gondol.

- Még neki se. – Lehajtottam a fejem és sóhajtottam.

- Oké, oké. Nem mondom el neki – ígértem, holott szívem szerint már rohantam is volna a telefonhoz, hogy elmeséljem neki. Ekkor az ablaküvegnek ütődött valami.

- Mi a fene ez már megint? – csapta be dühösen Anglia a könyvét, mindig is utálta, ha megzavarják az olvasásban. Odatrappolt az ablakhoz, nagy lendülettel kicsapta, és már nyitotta a száját, hogy leordítsa az illető fejét, de torkára forrt a szó. Odaóvakodtam, hogy megnézzem ki az, még a lélegzetem is elállt.

- Ez meg...? – Egy madár ült a rombuszmintás rácson, néha-néha előrekoppantva. Egy papírt tartott a csőrében.