Szereplők: Roy Mustang és a későbbiekben Draca névre hallgató sárkánykislány, Shezka, a háttérben maradva pedig Roy négyesfogata.
Páros: Nincs.
Korhatár: Nincs.
Summary: Roy elbeszélget a kislánnyá változott sárkánnyal, aztán hazaviszi.
***
Tovább >>
2. fejezet: Sárkány
az irodában II.
A sárkány eltűnt, és a helyén egy kislány ült az asztalon.
Szép kislány volt. Lila, vállig érő haja két copfban meredezett
a feje két oldalán, régi pikkelyeivel megegyező színű ruhácskája pedig csak még
bájosabbá tette őt. Valami tíz-tizenegy évesnek nézett ki. A hatást csak
tetézte magas, csengő hangja, ahogy megszólalt:
- Ez az emberi alakom. Tetszik...? – Roynak elállt a
lélegzete. És nem csak azért, hogy a leányka valóban szép volt. Ahogy a gyermek lila szemébe nézett, a sajgás az
agyában még erősebb lett, szinte elviselhetetlenné vált. Egy pillanatra
lehunyta a szemét. „Ki ez a lány? Miért
kényszerít arra, hogy emlékezzek? Arra, amire nem akarok emlékezni...” Kinyitotta
szemét, rátekintett a mit sem sejtő lánykára. A fájdalom, ami most egy
pillanatra megszűnt, új erővel lángolt fel az elméjében. De már tiszta volt a
feje, s készen volt a tervvel.
- Mi a neved, sárkánykislány? – A kérdezett először
meglepetten pislogott, aztán elmosolyodott, kivillantak tejfehér fogacskái.
- A Sárkánykislány egész biztosan nem. – Elgondolkodott. –
Nem tudom. Talán nincs is...
- Nincs neved? – kérdezte döbbenten Roy. – De hát csak adtak
neked a szüleid...? – A lányka hirtelen elkomorodott, kis kezecskéi ökölbe
szorultak.
- Nem emlékszem a szüleimre. A múltamra sem. – Mindenki
elhallgatott. Nem emlékszik a múltjára... ráadásul gyermek még... Nem kellett
volna feltépni a sebeit. A kislány végignézett a társaságon: senki nem nézett a
szemébe. „Gyermeknek gondolnak, csak mert
úgy nézek ki, gondolta. Nincs még egy
olyan felszínes, csak a külsőségekre figyelő faj, mint az ember. De talán...
ebben rejlik varázslatosságuk is... A sárkányok évszázadok, sőt évezredek óta
az embereket választják. Hát ezért? Ki tudja...” Elnevette magát,
gyermekies kacagása feloldotta a felnőttek kínos zavarát. A vidámság ragályos
volt: nemsokára mind a hatan aggályok nélkül, együtt nevettek. Ez megpecsételte
a barátságot a különös sárkánykislánnyal.
Végül Roy öntötte szavakba mindannyiuk ki nem mondott
gondolatát.
- És most mi lesz veled, Sárkánykislány? – Eszébe jutott,
hogy ő tulajdonképpen kisállatként(?) haza akarta vinni a sárkányt; ezt a
gondolatot hirtelen abszurdnak és nevetségesnek érezte. A lányka
elgondolkodott, majd kibökte:
- Szeretnék nálad lakni. – Roy meglepetten pislogott. Nála
akar lakni a kislány? Na, szép. Viszont érezte, hogy ez a leányzó ha törik, ha
szakad, hozzáköltözik, úgyhogy csak rántott egyet a vállán.
- Ahogy tetszik. – A kislány arca felragyogott, és minden
formaságot mellőzve Roy nyakába ugrott.
- Jaj de örülök! – Roy érezte, hogy valami nagyon idióta
kifejezés ül ki az arcára, ezzel egyidejűleg enyhén elpirult, viszont minden
idejét lekötötte az igyekezet, és ne boruljon fel, valamint a zsebórája is
ismét felforrósodott, ahogy a leányka „medálja” a bőréhez ért. Gyorsan lerakta
a kislányt, és lehajolt hozzá.
- Az én nevem Roy Mustang. Szólíts nyugodtan Roynak. –
Rámosolygott a kislányra, az pedig ismét kivillantotta a fogait, ahogy
elvigyorodott. Ebben a pillanatban lépett be Shezka. Mustang nem láthatta őt,
mert háttal volt az ajtónak, csak a lányka arckifejezésének változásából látta,
hogy történt valami. Felpattant, és megfordult, aztán meglátta Shezkát, aki egy
csomó iratot tartott a kezében.
- Á, gyors volt, mint mindig. – Shezka meghökkenten pislogott
a Roy háta mögül kipislogó gyermek láttán., de ügyesen palástolva zavarát
átnyújtotta az iratokat. Mustang felcsapta valahol, és máris belemélyedt a
sárkánynevek gyűjteményébe. Azonban Shezka bátortalanul megszólalt:
- Ezredes, ha szabad megkérdeznem, kicsoda ez a kislány? –
Roy gondolatban nagyot szívott a fogán, és igyekezett a lehető
legtermészetesebb hangon válaszolni:
- Ja, hogy ő? Ő... az unokahúgom. – Ezzel befejezettnek
ítélte a beszélgetést, és tovább olvasott, mármint úgy tett, mintha olvasott
volna. Valójában azonban lázasan gondolkodott. „Nem jó, nem jó! Kérdeni fogja a nevét. Hmmm. Híres sárkánynevek.
Scatla, Shenlong, Draco... Ez az! Várjunk, mégsem. A Draco fiúnév... Akkor
legyen Draca. Lánynév, sárkánynév, és jól is hangzik.” Ahogy számította,
hamarosan felhangzott a kérdés, csak épp nem őhozzá intézve.
- Mi a neved, kislány? – A lány megijedt, nem kicsit, bár jól
palástolta. Megköszörülte a torkát. Roy behunyta a szemét. „Draca, Draca” – próbált telepatikusan üzenni, s a lány hirtelen ki
is mondta:
- Draca. Draca... Mustang. – Mind az öten fellélegeztek,
mikor úgy tűnt, Shezka nem vett észre semmit. Roy elgondolkodott. Vajon fogta a
lány az üzenetét? Vagy csak neki is eszébe jutott ugyanaz? Magában mosolyogva
hessegette el az első lehetőséget. Telepátia... Mint egy rossz vicc. Az elme
egy önmagában teljes dolog, csak az én
tud hozzáférni. Ugyanolyan zárt, de talán épp ezért olyan titokzatos és
csodálatos dolog, mint a lélek. Megfoghatatlan és megtörhetetlen... egy
védőbástya, ami mögé mindig vissza lehet húzódni... egy hely, amit mindenhová
magaddal vihetsz... Talán még a halálba is. A halálba... Az előtte álló
kislányra pillantott, aki épp vidáman csevegett Shezkával. „Nem akarom ezt a lila szempárt megismertetni a halállal, nem akarok,
hogy szeméből eltűnjön a gyermekies, boldog fény. Ahogy az enyémből eltűnt...” Gondolatban
megrázta a fejét. Ha rajta múlik... Akkor rajta múlt. És elszúrta. „Nem. Nem akarok emlékezni.” Gondolataiból
Shezka hangja ébresztette fel.
- Akkor, ezredes, én mennék is... – Az órára nézett: fél
kilenc volt.
- Persze, a munkaidőnek már rég vége. Bocsánat, hogy ilyen
sokáig benn tartottam. – A lány elmosolyodott.
- Nem tesz semmit. Nagyon bájos unokahúga van. Draca a neve,
ugye? Sokszor említette a sárkányokat, bizonyára az ő kedvéért néz utána a
dolognak.
- Igen... – Hát, nem hazudott, tényleg Draca miatt néz utána,
csak épp nagyon nem úgy, ahogy Shezka gondolná. A lány tisztelgését látva
szinte ösztönösen viszonozta a mozdulatot, majd a mellette álló lánykára
nézett.
- Hát akkor, gyerünk haza.
A kocsiban a mellette ülő kislányra nézett. Látszott rajta,
hogy még soha, vagy legalábbis nagyon hosszú ideje nem volt emberi testben.
Most épp a biztonsági övvel szerencsétlenkedett. Roy egy kicsit forgatta a
szemét, majd megmutatta a lánykának, hogy kell. Az rámosolygott, azzal a
mosollyal, ami egyszerre ébresztett melegséget a szívében és szúró fájdalmat a fejében.
Figyelmen hagyta mindkettőt, és csak az útra próbált figyelni, de az aznap
történtek fáradttá és dekoncentrálttá tették, és mire hazaért, pattanásig
feszültek az idegei, ami a fáradtsággal elég érdekes kombinációt alkotott:
legszívesebben azonnal lefeküdt volna, de tudta, hogy úgysem fog tudni
elaludni. Mikor lefékezett a háza előtt, a mellette lévő Dracára nézett: a
gyermek mosollyal az arcán, mélyen aludt. Óvatosan, hogy fel ne ébressze,
kicsatolta az övét, s karjába véve a lánykát bevitte a házba. Ott lefektette a
vendégszobába, s betakarva a kicsit, halkan jó éjt kívánt neki, aztán gyorsan
lezuhanyozott, és ágyba bújt, a saját szobájában. Ahogy próbált elaludni,
hirtelen eszébe jutott valami, amitől muszáj volt elvigyorodnia. „Egy
sárkánylányka alszik a szomszéd szobában: ha ezt elmesélném az Acélnak, dobna
egy hátast. Mármint, ha meglátná, mert úgyse hinne nekem, amilyen nyakas
kölyök. Maes viszont hinne. Maes...” Halvány mosollyal az arcán, könnyekkel a
szemében szenderült álomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése