Szereplők: Anglia, Kanada, Egyiptom
Páros: Nincs.
Korhatár: Nincs.
Summary: Anglia elkezd kutatni Matthew állapotának oka után, e célból benéznek Egyiptomhoz.
***
Tovább >>
5. fejezet: Anglia, avagy semmi értelme az egésznek
A mellettem ballagó Kanadára, illetve a lábnyomaira néztem, és
sóhajtottam egyet. Nem értettem, hogy Isten miért tol ki így velem, de biztos
vagyok benne, hogy erre külön figyelmet fordított csak a kedvemért. Vladimirtől
nem lenne okos ötlet tanácsot kérni, és más meg nem ért a mágiához. Talán Gupta
megmenekített pár könyvet abból a rettenetes tűzvészből, amit Arábia szított.
Barbár dolog volt, mondhatom.
- Mintha a te régi akcióid egyike-másika humánusabb lett volna –
jegyezte meg Kanada. Eddig nem is vettem észre, hogy magamban beszélek.
- Ezzel célozni akarsz valamire? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem, semmire – válaszolt gyorsan, és valószínűleg megvonta a vállát,
bár az utóbbit nem láttam. – Egyébként meg mi bajod Romániával?
- Semmi, nem tudom, miért utál – mondtam. Féligazság, a miatt a kis
incidens miatt legfeljebb megsértődnie kellett volna. Matthew, ha észre is vett
valamit, nem szólt. Nemsokára visszaértünk az autóhoz, amivel az erdő szélén
parkoltam. Az első ülésen nyitott ajtajú kalitka hevert, azt hátradobtam, és
betessékeltem Kanadát. Ezúttal tényleg rajta tartottam a szemem, hogy ne
szökhessen meg.
- Hé, Arthur, most mi lesz? – kérdezte. Vállat vontam.
- Nem tudom – vontam vállat. – Először Egyiptomhoz nézzünk be. Az
anyjának voltak érdekes szövegei az Alexandriai könyvtárban, remélhetőleg
találunk valami támpontot.
- Ühm – válaszolt igen szűkszavúan. Egy ideig csendben ültünk, majd
Matthew törte meg a csendet:
- Izé, köszönöm. De tényleg. – Annyira meglepett ez a közlés, hogy
majdnem nekimentem az útpadkának.
- Mit? – kérdeztem, némileg frusztráltabban, mint akartam, miközben a
helyes útra tereltem az autót. A mellettem lévő ülés felől fura hang
hallatszott, bár nem igazán hallottam, mert valami hülye majdnem belém jött. Az
ilyenkor elengedhetetlen ökölrázás és szidalomzápor után megnyugodva
fordítottam figyelmemet ismét az útra.
- Szóval, mit köszönsz? – Néma csönd egy percig, majd Kanada tétován
szólalt meg, láthatólag legszívesebben visszaszívta volna, amit mondott.
- Hát... mindent. – Nem értettem, de jobbnak láttam nem rákérdezni. Csak
megint begubózna, ahogy szokott. Bekapcsoltam a rádiót, hogy legyen valami, ami
a kettőnk közt húzódó feszült némaságot feloldhatja, de a zaj – valami ostoba
zenei adó volt – nem javított a helyzeten. Végül megérkeztünk az elegáns, fáraók
lakhelyét idéző házhoz, ahol Egyiptom lakott. Ezúttal magammal vittem Kanadát,
de meghagytam neki, hogy maradjon az árnyékom, és tettem egy célzást arra, hogy
az árnyékok némák. Gupta kicsit meglepetten nézett rám, amikor ajtót nyitott,
de beengedett minket, vagyis engem, mivel Matthewt nem látta.
- Szia, bocsi, hogy csak úgy rád törü... török, de... – gyors
mérlegelés, hogy mennyit osszak meg vele – valami nagyon balul sült el, és nem
tudom, hogy oldjam meg a helyzetet.
- Gyere csak be – invitált be – biztos anyám szövegei után érdeklődsz.
Bólintottam, fél szemem folyamatosan Kanadán tartva. Egyenesen a
könyvtárba vezetett, ahol néhány, igencsak romos állapotban lévő, vaskos
könyvet mutatott.
- Nyugodtan nézd át őket, habár nem hiszem, hogy valamelyik pont a te
problémáddal foglalkozna.
- Köszönöm – mosolyodtam el, nagyjából először azóta, hogy ma reggel
Matthew közölte velem, hogy láthatatlanná vált.
- Akkor... – távozott Gupta, én pedig találomra kivettem két kötetet, az
egyiket hátranyújtottam Matthewnak (ki a zajokból vélhetően azonnal leült
átnyálazni) a másiknak magam álltam neki. Több órán keresztül semmi, ha a saját
könyveim lett volna, már rég felgyújtottam volna őket egy pillantással. Nem sok
fóliáns menekült meg a i.u. 600-700 körüli nagy tűzvészből, ami pedig túlélte,
azok zöme is kormos, rongyos volt, így lassan haladtunk, plusz csak a görögre
vagy arabra lefordított írásokkal mentünk bármire is, egyikünk sem tudott
óegyiptomi nyelven. Hirtelen megláttam, hogy Matthew kezében megremeg az éppen
olvasott könyv, majd nem kis robajjal leesik.
- Mit művelsz? – förmedtem rá.
- Bo-bocsánat – motyogta, majd gyorsan felkapva a kötetet újra
kinyitotta.
- Találtál valamit? – kérdeztem.
- Nem – mondta gyorsan, talán kicsit túl gyorsan is, de annyiban hagytam
a dolgot. Nyilván csak egy sokkoló illusztráció, én már rég átsuhantam ezek
fölött – bár egy khm, tizennyolc karikás műnél néha még én is megbotránkoztam –
de ő még nem. Nyilván ez az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése