Szereplők: Kanada, Anglia, Amerika, és felbukkan egy rejtélyes, Anica névre hallgató lány! (Plusz Jean-Claude, a plüssmedve :3 bár csupán említésre kerül.)
Páros: Hát, igen. Itt már kissé billeg a léc, bűn volna azt mondani, hogy Mattienk és Anica közt fagyna a levegő, de nyekeregve bár, azt mondom, hogy még nincs.
Korhatár: Nincs. (Ugye nem csak én kezdem unni? Mármint nem a történetet, hanem hogy minden részhez, eddig hetedszer írom ki, hogy nem rendelkezik korhatárral.)
Summary: Kanada nem bír a lelkiismeretével, és stikában fel akarja hívni bátyját, Amerikát, és habár a "stikában" rész kudarcba fullad, Amerika meglepően pozitívan reagál a hallottakra. Aztán egy furcsa álomnak lehetünk szemtanúi(?). Vajon miért hasonlít Anica annyira egy gyászoló rigóra, és miért érzi magát olyan furcsán a közelében Matthew? *Fail. És csak remélni merem, hogy nem spoiler.*
***
Tovább >>
7. fejezet: Kanada, avagy a beszélgetés és az álom
(Még alabb cím: Én és a zseniális fejezetcímeim.)
Miután megvacsoráztunk – nem volt sok étvágyam – gyorsan lezuhanyoztam
és lefeküdtem, de hiába voltam kimerült, nem tudtam aludni: nem voltam igazán
álmos, és a lelkiismeretem is furdalt. Ezidáig én és Alfred, mindent
megosztottunk egymással (legalábbis nekem nem volt titkom előtte), és most épp
a legfontosabb dolgot hallgatom el előtte. Órámra néztem, tíz óra volt,
Washingtonban még nyolc sincs. Amilyen halkan csak tudtam, leosontam a lépcsőn
a konyhába, ahol a telefon volt, de a legalsó fok hangosan reccsent a talpam
alatt. Lélegzet-visszafojtva vártam egy percet, majd még óvatosabban osontam
tovább. A szemem hamar hozzászokott a sötétséghez, így viszonylag bátran
nyitottam ki a konyhaajtót.
Aztán csak álltam ott kővé dermedve, ugyanis Anglia ott állt a telefon
előtt, diadalmas vigyorral nézve rám, illetve oda, ahol én voltam.
- Chh, mindjárt gondoltam – mondta. – Fel akartad hívni a bátyádat? –
Gombóccal a torkomban bólintottam, aztán észbe kapva hangosan is kimondtam:
- Igen. – Legnagyobb meglepetésemre Arthur eddig kissé ijesztő mosolya
megenyhült és a telefonra mutatott.
- Ne húzd soká. – Ezzel sarkon fordult és kiment. Dobogó szívvel léptem
oda a készülékhez és tárcsáztam. Vajon elhiszi, amit mondok? És mit fog
reagálni? Majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor kattanást hallottam, aztán
rájöttem, hogy csak a testvérem vette föl a telefont.
- Itt Alfred F. Jones... – szólt bele unottan.
- Szia, én vagyok az – mondtam, és önkéntelenül is a zsinórral kezdtem
babrálni.
- Matt? – élénkült meg a hangja. – Mi az? Nyolc óra van, nálatok asszem
tizenegy körül lehet. Megint felhúztad valamivel Iggyt és elrohantál otthonról?
- Nem, nem, dehogy, az amúgy is egyszeri eset volt – tiltakoztam
hevesen, gyanítottam, hogy nem csak mi ketten vagyunk a vonalban: Arthur
szobájában is volt egy telefonkészülék. – Az egyébként is a te szokásod.
Valamit szeretnék elmondani neked. – Odahúztam egy széket, leültem és felhúztam
a lábam, szabad kezemmel átkarolva. Ilyenkor, amikor Alfreddel beszélgettem, mindig
eszembe jutott, hogy vajon hová lett Jean-Claude, a régi plüssmedvém. Talán
Francisnál lehet... Bár mindegy.
- Na, ne csigázz már! – rikkantott bele a kagylóba. – Van valakid?
- Mi? Nem! Honnan vetted ezt? – háborodtam fel. – Idióta. De mielőtt
elmondom, ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! – Aprót sóhajtottam.
- Oké, tartom a számat, becsszó, meg minden, de mondd már! Miről van
szó? – Mélyet lélegeztem, és kimondtam:
- Láthatatlanná váltam. – Hosszú, kényelmetlenül hosszú csend volt a
vonal végén. Végül bátortalanul beleszóltam:
- Alfred, itt vagy még?
- Ez vicc akart lenni? – kérdezte kétkedően. Könnyeimet visszanyelve
válaszoltam:
- Nem, nem az. Nem tudom, hogy történt, és Anglia szerint nemsokára
visszaváltozok. Kérlek, higgy nekem! – A végén már szinte hadartam, aztán
megint rövid csend.
- Oké, lehet valami a dologban, pláne ha te mondod, téged amúgy se vesz
észre senki, haha! Jól van, vicc volt. Nemrég láttam valami sorozatot, abban az
egyik csaj úgy vált felnőtté vagy valami ilyesmi, hogy mindenféle fura
szarvakat meg ilyesmiket növesztett, aztán valami pókszörny elrabolta, és
amikor az aktuális főhős a segítségére sietett, egyszerűen visszaváltozott!
Jelen esetben én leszek a hero, it’s easy, yeah! – vigyorgott bele a kagylóba,
tisztán hallottam a hangján. Sóhajtottam.
- Rendben, Alfred, itt állj le. Én nem növesztettem „mindenféle fura
szarvakat meg ilyesmiket”, és egyébként sem vagyok lány. – Mikor a kuncogását
hallottam, legkedvesebb testvérbátyámat meg tudtam volna fojtani. Miért kell
még mindig felhozni azt, amikor egyszer régen Francis lányruhát adott rám, ő
meg egyből azt hitte, hogy lány vagyok. – Alfred. Vedd komolyan. Kérlek.
- Jó-jó, oké, komolyan veszem. De most kezdődik a Teen Titans, megyek,
szia!
- Szia – köszöntem el én is, aztán már csak a kattanást hallottam, ahogy
letette. Remek. Felmentem és lefeküdtem, hosszan nézve a plafonon a kelő hold
fénypászmáját. Habár már egyáltalán nem voltam álmos, mégis elnyomott az álom.
Egy
kopár lápon kóboroltam, hideg, dermesztő köd terjengett a sík vidéken, de nem
fáztam. Ez és az éj sötétje – a teliholdat felhők takarták – ellenére jól
láttam a szinte kővé vált fák, bokrok sziluettjét, a jeges szél borzolta sikár
füvet, a soktornyú kastélyt a távolban, világosan érzékeltem az egész tájat
árható vörös és fekete, nyomasztó aurát. Hátam mögött egy kis falu állt,
zsúpfedelű vályogházakkal, amik mintha még a középkorból maradt volna itt,
üres, szellemlakta emlékül. Minden olyan ősinek tűnt, Európa jutott róla
eszembe. Valaki elém lépett, alakját sötétszürke köpeny takarta, csak zöld
szemei villogtak tompán, és valahonnan nagyon ismerős volt.
-
Anica vagyok. – Csak ennyit mondott csengő, dallamos hangján, és egy pillanatra
fellebbentette csuklyáját. Hollófekete fürtjei kissé kócosan ölelték körbe
szép, szabályos vonásait, szája kedves mosolyra görbült, immár biztosan tudtam,
hogy egy lánnyal állok szemben. És a szemei... Mélyzöld kutakként gyűjtötték be
és nyelték el a fényt, fiatal kora (velem egyidősnek nézett ki, úgy
tizenöt-tizenhat esztendős lehetett) ellenére meglepő értelem és tapasztalat
csillant az arcára lobbanó holdsugárban. Szép volt, lélegzetelállítóan szép, és
mégis, mintha nem lenne e világon.
- A-az
én nevem Matthew – mondtam, hangom rekedt volt: ahogy megláttam arcát,
észrevettem, torkom szárazon kapar, lélegzetem mélyebb, bőröm megsajdul. Anica
kinyújtotta kezét, ujjai kecsesek, sápadtak voltak, mutatóján egyszerű
feketés-barnás fagyűrű. Kutatón az arcára néztem, szelíden mosolygott,
szemeiben sajnálat villant. Közelebb léptem, megérintettem mutatóujja hegyét,
de ekkor a gyűrűje felvillant egyszer, és a lobbanás elnyelt mindkettőnket. Egy
réten találtam magam, egy denevér és egy rigó suhant egymás mellett a selymes
fű felett, a rigó tollait bearanyozta a lenyugvó nap sugara, a bőregér elnyelte
a róla visszaverődő fényt. Így szálltak örökké...
Mindketten
szinte riadtan kaptuk vissza kezünket, tekintetünk fürkészőn olvadt egymásba. A
gyűrű ismét sötét volt, nyugvó kígyóként ölelte körbe az ujját. Végül Anica
hátrébb lépett, még utoljára rám nézett, ennyit mondott:
- Ég
veled, Matthew! – Egy ködpászma táncolt el a szemem előtt, elrejtve a lány
alakját. Épp úgy festett, mint egy gyászoló rigó, utána kaptam, de ekkor az ezüstöt fátylat elsodorta a jeges
szellő, vele tűnt ő is. Torkom új erővel izzott fel, de elszakítottam a
tekintetem a lány hűlt helyéről és a kastély felé fordítottam a tekintetem.
Ódon kővár volt, régmúltról ittfelejtett rom, ablakai üvegtelen, rombuszrácsos
nyílások, mind sötét, egyet kivéve: a legmagasabb, északi torony felső
ablakában gyertya világított. Néhány másodpercig néztem az ide-oda imbolygó
fényt, önkéntelenül is közelebb léptem hozzá, kinyújtottam kezem a messzeségben
lobbanó láng után, de azonnal vissza is kaptam. A várat ugyanaz a
végeláthatatlan, gonosz – vagy inkább keserű? – aura borította, ami az egész
lápot, csak valahogy sűrűbben, töményebben. Viszolyogtam tőle, épp úgy, ahogy a
tulajdonosától. Hátam mögött, a faluban léptek hallatszottak, tudtam, Arthur
az. Értem jött volna? ...Talán. Megfordulhattam, odarohanhattam volna, hogy
bocsánatot kérjek tőle, amiért elszöktem, visszamehetnék vele, ahonnan jöttem,
de tudtam: nem lehet. És nem akartam...
Verejtékben fürödve ültem fel az ágyamban, otthon, az Egyesült
Királyságban, nem valami isten- vagy inkább átokverte lápon, Európában. (Na
persze, lehetett ez a táj Angliában vagy akár a Föld bármelyik másik részén is,
már ha létezett, de volt egy olyan határozott érzésem, hogy Európában kell
keresnem, ha meg akarom találni. Nem akartam.) Az órám hajnali hármat mutatott,
de furcsa módon egyáltalán nem voltam álmos, és pár korty víz után a torkom sem
fájt már. Mi volt ez az álom? Talán összefüggne azzal, hogy láthatatlanná
váltam? Valahol olvastam,hogy amikor az ember alszik, az agy feldolgozza a nap
eseményeit és összekeveri az emlékképeket, így jön létre az álom. De ezt a
tájat, a kastélyt még sosem láttam azelőtt, a lányt pedig... Anicát pedig
végképp nem. Áh, már semmit sem értek! A varázslás fura és bizarr dolog. Nem
mintha a varázslás nem lenne az... Ekkor eszembe jutott, hogy még reggel
félretettem egy kezdő varázslóknak való könyvet, talán abból megtudok valamit.
Macskaléptekkel leosontam a lépcsőn, gondosan kikerülve a legalsó fokot, majd a
könyvtár felé igyekeztem. Hamar megtaláltam a kérdéses kötetet, visszavittem a
szobámba és a takaróm alatt, zseblámpa fényénél kezdtem átböngészni. Pont, mint
mikor kiskoromban próbáltam rejteni, hogy jóval lefekvés után olvasok.
Elmosolyodtam, úgy bújtam a könyvet egészen reggelig, amikor erőt vett rajtam a
fáradtság.
***
Note: Amerika a Tini Titánokban (eredeti cím: Teen Titans) látta azt a
bizonyos részt.
Note 2: Matthew bizonyos elrohanása *headcanon warning!* a Nem kellett
volna c. ficemben található, a lányruhás incidenst a Sugar and Spice nevű,
feltűnően nem saját doujinshiből kölcsönöztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése