Szereplők: Kanada, (azt hiszem, most már nyugodtan elárulhatom) Moldova, említés szintjén Anglia és Moldova bátyja. Fél darab mondat erejéig Amerika is színre lép.
Páros: KanadaxMoldova (rettentően frappáns rövidítés: CanaMol)
Figyelmeztetés(ek): OC Moldova. Tudom, hogy Himaruya mint egy csóró fiút (!) írja le őt, de én.. én nem. Majd Aurél drágával is írok.
Megjegyzés: Huhh... A nehezén túlvagyok.
Összefoglalás: Anica egy bálterembe álmodja magát, ahol ismét összejön Matthew-vel. Egyikük sem tudja, hogy a másik ország, de ennek ellenére majdnem a másik értelmében is sikerül az "összejövés"...
***
10.
fejezet: Anica, avagy újra találkozunk
Egy bálteremben voltam, még a hatalmas rózsafa ablakokon kívül
terülő, napfényben fürdő udvar is ismeretlennek tűnt. Hogyan kerültem ide?
Lehet, álmodom. Gyanakodva körülpillantottam, ám sem a normál, sem a második
látásommal sem láttam semmi fenyegetőt – egyáltalán, semmi élet nem mutatkozott
sehol – úgyhogy megnyugodva vettem szemügyre alaposabban a berendezést.
A terem hatalmas volt, fehér falakkal, a padló valami szürkés
fából volt, a tulajdonképpeni táncparkett körül székek és asztalok. Az egyik
sarokban egy zongorát vettem észre, de porral volt borítva, akár a gyönyörű
kristálycsillár, melynek gyertyái tövig égtek. A színes szalagok megfakultak,
és ahogy léptem egyet, észrevettem, a padló sem szürke, vörösét vastag porréteg
fedte. Valaha több száz főt láthattak itt vendégül, fényes bálok, gyönyörű
estélyek lehettek itt, talán koronás fők táncoltak ott, ahol én állok, de a
hely fénykora elmúlt, ma már senki nem használja. Kissé a kastélyunkra
emlékeztetett, Európában. (Abban biztos voltam, hogy nem a kontinensen vagyok.)
Újra körülnéztem, minden egyes vonást a szívembe vésve, ám ekkor
nyikordulást hallottam, körbepördülve egy szőke alakot pillantottam meg az
ajtófélfának dőlve.
- Matthew? – kaptam levegő után. Ő is eléggé meglepettnek
látszott, hisz’ még csak háromszor találkoztunk: amikor Anglia elengedett,
amikor visszamentem a házába Opheliáért és tegnap, álmomban (bár az első két
alkalommal csak a második látásommal sikerült észrevennem).
- Anica? Mit csinálsz itt? – kérdezte, én sóhajtottam.
- Fogalmam sincs – mosolyodott el. – De amúgy... ha épp nincs jobb
dolgunk, akár... beszélgethetnénk is... – Megvakartam a tarkóm, majd hirtelen
bevillant az agyamba, hogy miért vagyok ilyen feszélyezett? Egykorúak vagyunk
(mármint kinézetre, ő nyilvánvalóan legalább hat-hétszáz évvel fiatalabb
nálam), ráadásul egyedül. Felnevettem, és bizonyára ő is épp ekkor jutott el
ehhez a gondolathoz, mert egy másodperccel később már mindketten kacagtunk.
Sokkal oldottabban folytattuk a beszélgetést.
- Mondd, milyen nemzetiségű vagy, Anica? – kérdezte Matthew.
Félrenéztem, vajon mit reagálna, ha azt válaszolnám, hogy egy ország vagyok? Az
embereknek ugyani tilos elmondani ezt – Maria-Elsa és Ellie sem tudták, hogy a
bátyám egy nemzet – de érdemes volt elgondolkodni ezen.
- M-moldáv vagyok. És te? A neved alapján angol vagy. – Az arcán
fájdalmas kifejezés futott át, nyilván érzékeny pontra tapintottam, gyorsan
visszakozni kezdtem. – Illetve nem úgy értettem, csak a neved alapján...
- Semmi gond, valóban brit vagyok – mondta végül mosolyogva – de
az egyik gyarmatról. – Nem feszegettem tovább a témát.
- Shall we dance? – kérdezte aztán, majd mikor látta értetlen
arcom, gyorsan elmondta a kérdést franciául is (eddig ezen a nyelven társalogtunk).
– Táncolhatnánk? Igaz, nincs zene, de mindegy.
- Persze, miért is ne – biccentettem, majd a zongora felé
intettem, a rozoga billentyűk egy egyszerű dallamot kezdtek el csikorogni, majd
ahogy belemelegedtek, a melódia kibontakozott. Rövid volt – nem voltam
varázslónő, alig volt mágikus tudásom – de Matthewnek tetszett, elbűvölve
bámulta.
- Nem is tudtam, hogy tudsz varázsolni – jegyezte meg, majd kezét
nyújtotta. Keringőzni kezdtünk, halvány pír kúszott arcomra, ahogy keze a
derekamon nyugodott.
Matthew
- Az imént angolul beszéltél? – kérdezte hirtelen.
- Igen – bólintottam. – Miért, baj?
- Nem, dehogy – mosolyodott el, találkozott a tekintetünk, gyorsan
elkaptuk, mint a csínyen kapott gyerek. – csak kíváncsi voltam. Szerintem az
angol szép nyelv, csak a bátyám nem enged tanulni. Egyszer volt egy...
nézeteltérése egy angollal.
- Nekem is van egy bátyám – vontam meg a vállam – és ő is angol.
- Az hogy lehet – csapódott hirtelen a tekintete rám – hogy te nem
vagy a szó szoros értelmében vett angol, de a bátyád az? – A szemöldökét
összevonta, én az ajkamba haraptam. Az ilyesmit nehéz elmagyarázni egy
halandónak...
- Igazság szerint nem vér szerinti bátyám – mondtam végül. –
Ö-örökbe fogadott, csak nem nevezem „apámnak”, elég furán hangozna, olyan kicsi
a korkülönbség köztünk. – Csak ezerötszáz év... Egy ideig némán táncoltunk.
- Szép a szemed – jegyeztem meg egy idő múlva, csak hogy megtörjem
a csendet. Valóban szépek voltak, nem is mélyzöldek, hanem inkább olyanok, mint
Angliáé (valamiért fájt ez az összehasonlítás), csak mintha árnyék borult volna
rájuk, árnyalatából nem vesztett, csak világosságából.
- A tiéd is – mosolyodott el, egy pillanatra valami forró futott
át az arcomon. – A lila egészen ritka szemszín.
- Hát... – néztem rá bizonytalanul, eszembe jutott, hogy
Oroszországnak és Finnországnak is lila szeme van – gyerekkoromban még kékek
voltak, mint a másik bátyámé, de az idők során valahogy... ilyen lett.
Ezt nem kellett volna mondanom. Láttam a rémült villanást a
szemében, ahogy levette a kezét a vállamról és hátralépett, beharapta az ajkát.
A zene egy éles nyikkanással elállt.
- Mi-mi a baj, Anica? – kérdeztem, ő erre kicsit megnyugodott, de
furcsa, kicsit gyanakvó arckifejezéssel lépett megint hozzám, a szemembe
nézett, valamit kerestek azok az árnyékzöld csillagok. Ismét lépdelni kezdtünk,
most is én vezettem, egy régi francia táncot lejtettünk, amit még annak idején
Francistól tanultam, neki persze nem ment olyan jól, nem országtól tanulta. Egy
óvatlan pillanatban megbotlott, mellkasomnak esett, szinte reflexből karoltam
át. Arcunk csupán egy centiméterre volt a másikétól, majd egy őrült ötlet
cikázott át rajtam. Lassan előrenyújtottam az ajkam, ő is ugyanezt tette. Már
csak egy hajszál választott el minket egymástól, félig lehunytam a szemem,
ekkor rángatást éreztem a vállamon, egyre erősebbé vált, kiszakított az
álomból. Gyilkos tekintetet vetettem Alfredre, amikor kinyitottam a szemem – a
vendégszobában, az ágyon. Nem a régi báltermünkben.
Anica
Meredten álltam a táncparketten, egyik ujjamat az ajkamra
szorítva, amit már-már súroltak Matthewéi. Egy pillanatra dühös voltam arra,
aki felébresztette, majd az adrenalin zubogott fel bennem, végül minden érzést
elmosott egy kis kellemes, belülről jövő könnyű, zsibbadt boldogság. A szívem
még mindig csendesen rezgett, és egy öntudatlan, halvány mosoly kúszott
ajkaimra. Ez a majdnem-csók elindított bennem valamit, amit én sem értettem
igazán, de két dologban biztos voltam: az egyik, hogy ez az érzés határozottan
kellemes. És hogy mindenképpen szeretném újra látni Matthewt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése