Hinta

Fandom: Hetalia
Karakterek: Gyerek!Kanada, Gyerek!Amerika, Anglia
Páros: Nincs.
Figyelmeztetés: Matt POV-jából (szemszögéből) történnek az események.

Summary: Amerika és Kanada kis éjszakai hintázásra szánják el magukat (pontosabban Amerika szánja el magát és Kanada követi, de ez mindig is így volt).
***
Tovább>>


- Hé, Alfred, biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, amikor a bátyám már az egyik hintában ült. Az egy jó kérdés, hogy hogyan került fel, ugyanis egyforma magasak voltunk, és nekem a vállamig ért az ülőke.

- Naaa, Matt, gyere már! Tök jó buli lesz! – biztatott onnan fentről. Én megadóan sóhajtva – ha Arthur rájön, hogy meglógtunk, rákenem az egészet, fogadkoztam bőszen –  másztam föl mellé és helyezkedtem el.

- De ha leesünk... – fenyegetőztem, legalábbis határozottan annak szántam. Alfred csak nevetett.

- Nyugi, foglak – karolt át, miközben lökni kezdte a hintát. Mit mondjak, izgalmas érzés volt, ott himbálózni a teljesen üres játszótéren, az éjszaka közepén. Felnéztem az égre, pont láttam a fák koronájában eltűnni a holdat: már csak aprócska sarló volt.

- Hé, ha magasabbra megyünk, talán láthatjuk! – rikkantotta vidáman a bátyám. Elkezdte erősebben hajtani a hintát, én pedig belelelkesedve segítettem neki.

- Magasabbra, magasabbra! – kiáltottam, mosolyomat le nem lehetett volna törölni az arcomról.

- Szabadság, szabadság! – kiáltotta Alfred. – Már majdnem átlendültünk! Csak még egy ütemet- – Olyan hirtelen hallgatott el, hogy megijedtem. Mit láthatott? Aztán én is észrevettem: egy fekete árnyék suhant felénk.

- Vámpír! – suttogta a fülembe, de tovább hajtotta a hintát. Tényleg nem voltunk messze attól, hogy átlendüljünk.

- Vérfarkas, tudtam! Holnap újhold... – remegtem, és egy lendülésnél, épp annál, ahol körbelendültünk, elengedtem a kötelet. Vesztemre, ugyanis gyönyörű egyenes vonalban kirepültem a szerkezetből. Iszonyatosan megijedtem, mivel szerencsétlenségemre az árny felé katapultálódtam. Behunytam a szemem, már előre éreztem, ahogy borotvaéles fogai belemarnak a bőrömbe... Aztán, amikor öt másodperc és kismillió szívdobogás múlva sem történt semmi, kinyitottam a szemem. Egyenesen a smaragdszínű, bár jelenleg dühtől sötétzöld szemekbe.

- Anglia...? – kérdeztem cérnavékony hangon. Az bólintott, majd engem még mindig a karjában tartva odament a hintához. Alfred elég szerencsétlenül festett az eredeti magasságának kétszeresét elérő ülőkén, ijedten markolva a láncot.

- Kinek az ötlete volt ez? – kérdezte Arthur vészjósló hangon. Előbbi fogadkozásomat egyszeriben elfelejtettem, teljesen egyszerre kiáltottunk föl:

- Az enyém! – Egy pillanatig meghökkenten nézett egyikünkre, aztán másikunkra, aztán... elnevette magát.

- Jól van, kivételesen egyikőtök sem kap büntetést. Most pedig menjünk haza, el a vámpírok és vérfarkasok tanyájától. – Szóval meghallotta. Bűnbánóan lehajtottuk a fejünket, és engedelmesen követtük hazáig, miután lerimánkodta a bátyámat a hintáról. Meglepő módon Alfred is csak lámpaoltás után szólalt meg:

- Azért jó móka volt, nem? – Sóhajtottam.

- Neked. Én majdnem halálra rémültem, amikor azt hittem, hogy Arthur a vérfarkas. Legközelebb nem is hallgatok rád, menj egyedül a kelekótya orrod után.

Itt annyiban maradt a dolog, mert bátyánk a másik szobában fennhangon gondolkodni kezdett, hogy meggondolta magát a büntetésünkkel kapcsolatban, de legközelebb is követtem, amikor kitalált valami őrültséget. És azután is, és azután is... Mindig hallgatok rá, pedig mindig tudom, hogy nem kéne. Ez lenne a testvéri szeretet...?

~Vievin, 2013. július 9.