Szereplők: Kanada, Franciaország, Anglia
Páros: Franada (na, ilyen se lesz sok...), többé-kevésbé erőltetett FrUk.
Figyelmeztetések: Borzalmasan angst, Karakter halála, Gaziggy, OOC angol színtéren.
Összegzés: AU, egy ember és egy angyal egymásra találnak, de az angyaldémon már másé.
***
Tovább>>
Mikor az
angyal – elhitte neki, hogy az, s még akkor is így gondolt rá, mikor megmutatta
valódi alakját – hozzá szegődött, nem tudta, mit kezdjen vele. Nem voltak
abszurd kívánságai, nem akarta meghódítani a világot, csak egy társra vágyott,
akivel elbeszélgethet a magányos téli éjszakákon, aki figyel rá, aki... akit
szerethet. Kevesekben mert bízni, de Francisben hitt, feltétel nélkül. A férfi
mindig vele volt, néha kicsit zavaró szolgálatkészsége felett elsiklott,
kíváncsian kérdezgette a múltjáról, a képességeiről, mindenről.
- Uram,
erről nem szeretnék beszélni – mondta az angyal, és ő bólintott, nem faggatta
tovább, bár megtehette volna, habár nem érdekelték a válaszok, csak a hangját
akarta hallani, a meleg, kissé mély hangszínét. Nem akarta magát ráerőltetni,
nem szolgára vágyott, hanem barátra. Igen, úgy látszott, barátokká válnak, néha
egész éjjel beszélgettek, vagy együtt sétáltak, nézték a lustán kanyargó
folyót. Rengeteget voltak együtt, és talán Francis még kötődött is hozzá, jaj
volt annak, aki bántotta, akár csak szavakkal. Néha Matthewnek kellett
rászólnia, hogy hagyja abba.
Az első
csókjuk... felejthetetlen volt. Hirtelen történt, a fiúnak még a szemét sem
maradt ideje becsukni, akkor döbbent rá, hogy beleszeretett. Aztán az angyal
bocsánatot kért szemtelenségéért, Matthew csak rámosolygott és ezúttal ő
kezdeményezte a szerelmes ölelést. A kapcsolatuk kibírta a hirtelen változást,
a fiú szíve a fellegekben járt. Végre valaki, akiben bízhat, nem fogja
elárulni, rövidke életét – Francis elmondása szerint több ezer éves volt –
boldogan élheti le vele az oldalán.
Talán ezért
csapta olyan erősen arcul, amikor a férfi elárulta.
Esett, ő épp
egyedül volt, az angyal valami nagyon fontosra hivatkozva elsietett. Ez kicsit
bántotta, de nem baj, az esernyőt egyedül is elbírta, megállt a réten, édes
ábrándjaiba merülve. Már megint Francisra gondolt, mint mindig, lehunyta a
szemét, elmosolyodott, ahogy felidézte utolsó csókjukat. Ekkor valami fényeset
vett észre a szeme sarkából, odakapta a fejét, de elvetődni már nem volt ideje,
a kicsiny, tollas végű lövedék a felkarjába fúródott. Összerándult a
fájdalomtól – azóta nem érzett ilyet, amióta Francis védelmezte – és teste
elnehezült, nem ő irányított többé, a földre zuhant. Érzékei azonban
megmaradtak, furcsa módon még élesebben látta az esőfüggönyből kibontakozó két
alakot. Az egyiket nem ismerte, a másik pedig, aki előzékenyen az esernyőt
tartotta kettejük felett...
- Francis...?
– nyögte. Az angyal bólintott, egyáltalán nem látszott meglepettnek, csak...
szomorúnak. – Mit csinálsz itt? Valaki meglőtt és...
- Tudja –
vágott a szavába az ismeretlen. – Ő lőtte ki a lövedéket. Profi, nem? Az én
profi kis démonom. – Hideg mosolyát a szomorú arcú angyalra fordította,
megsimogatta az állát.
- Francis...
– suttogta, érezte, hogy valami csípi a szemét, a könnyeit elrejtették az
esőcseppek. – Vigyél haza... Kérlek... – Az ismeretlen felnevetett.
- Francis,
szedd fel – parancsolta. – De előbb öltsd magadra a valódi alakodat. – A férfi
megremegett, könnyek csillantak a szemében, aztán mintha csillámpor vált volna
le testéről, foszlott el angyali álcája, felfedve a fekete szárnyakat,
szarvakat... és a két vámpírfogat. A démon – a fiú most már nem is próbálta
elrejteni könnyeit – odasietett hozzá, gyengéden felemelte ernyedt testét,
bocsánatkérően pillantott rá.
- Arthur,
miért kell ezt? – kérdezte, karjában tartva szerelmét, az csak hidegen
mosolygott.
- Az én
szolgám vagy, Francis. Nem az övé, ezt elfelejtetted, így... – A démon
megborzongott, ahogy magában befejezte a levegőben lógó mondatot. – Ha nem
szerettél volna bele, talán megkímélem. De így... – Mosolya eltűnt, smaragdzöld
szemei keskeny réssé szűkültek. – Öld meg!
- Nem, nem
akarom – rázta fejét Francis. – Nem kérheted ezt. Kérlek, Arthur!
- De igen.
Mégpedig ezért. – Hirtelen előrelépett, a démon állához nyúlt, magához húzva
megcsókolta. A férfi karjában fekvő Matthew érezte a testén végigfutó
reszketést, a fájdalmat és az akaratlan vágyat a mélykék szemekben, fejét a
mellkasának döntötte, vállai finoman meg-megrázkódtak a zokogástól. Azt hittem, szeret. Hogy együtt lehetünk.
Hazugság. Mind hazugság. De ettől függetlenül... Még mindig szeretem.
Hirtelen egy tenyeret érzett az arcán, szemét kinyitva nézett fel: a démon
nézett rá, leplezetlen fájdalommal simogatta az orcáját, amíg lehet. Mert
Arthur már döntött.
- Öld. Meg.
– ismételte hidegen, és egy pillanatra Matthew meglátta a két férfit összekötő
mágiaszálakat. Francisnak nem volt választása, azt kellett tennie, amit az ura
parancsol.
- Sajnálom,
mon cher – suttogta, remegő kezében egy kés villant. A fiú lehunyta a szemét,
várta a csapást, ami kioltja az életét, mégis meglepődött, amikor érezte a
felszakadó bőrt, izmokat, a hús reccsenését. Erőlködve kinyitotta a szemét,
látta Francis megtört tekintetét, ahogy kihúzza a pengét a sebből Matthew
mellkasán, a fém nyomán vér spriccelt ki a sebből. Miközben megbabonázva nézte
a lövellő, vörös folyadékot, hirtelen a démonra fordította a pillantását, bár
egyre gyengült, fáradtság szállt rá.
- Sajnálom,
mon petite, szeretlek, mindig is szerettelek, és... – A francia beszélt tovább,
kétségbeesve, hadarva, tudta, hogy Matthew hamarosan meghal.
- Azt
hittem, fájni fog... – szólalt meg hirtelen a fiú, bágyadtan mosolyogva. – De
nem fáj, könnyű, szinte kellemes. – Nehézzé váló fejét ismét a másik
mellkasának döntötte, de tovább nézte az arcát, a démoni vonások lassan
angyalivá alakultak, és hirtelen megint az a fehér szárnyú állt előtte, aki
annak idején elvarázsolta. A szája mozgott, beszélt hozzá, a szavakat távolról
hallotta is, de nem figyelt rájuk, csak a hangot hallgatta, azt bársonyosan csengő, mély tónust, amit annyira
imádott. A szeme lassan elhomályosult, egyre távolabbról hallotta kedvese
szólongatását, elmosolyodott, ahogy minden a semmibe veszett.
- Francis...
– lehelte, és már nem érezte, ahogy a démon gyengéden lecsukja semmibe meredő
szemeit.
Francis Arthur
kifejezett kérésére sem volt hajlandó csak úgy ledobni a testet az út szélére,
a férfi pedig nem parancsolt rá, ismerte a saját határait. Inkább csak nézte, ahogy
a démon szelíden tartja a karjában, mintha csak aludna, s nem akarná
felébreszteni. Könnyei hangtalanul hullanak a sápadt arcra, majd óvatosan
letörölte őket, csókot nyomott a jéghideg homlokra.
- Halott –
jegyezte meg szárazon, teljesen felesleges volt. – Már nem érez semmit.
- Ezt te nem
értheted – mondta Francis halkan, de határozottan. – Te sosem voltál még igazán
szerelmes. Még belém sem. Szolgaként
használsz, vagy inkább kihasználsz, és ha beleszeretek valakibe, megöleted.
Miért csinálod ezt...?
Arthur
megállt, egy percig tűnődve nézett a távolba, majd újra megindult.
- Talán jól
mondtad. Mert még sosem voltam igazán szerelmes.
Note 2:
Egyelőre nem nyomom rá a „Befejezett” bélyeget, lehet, hogy egyszer folytatást
is írok hozzá.
~Vievin,
2013. szeptember 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése