Homokóra

Fandom: Hetalia
Karakterek: Kanada, Amerika.
Páros: Nincs.
Figyelmeztetés: Angst.

Summary: Kanada az üveghomokkal teli homokórában ül. Sikerül megtörnie az átkot, mielőtt a pergő időszemcsék megfojtják?
***
Tovább>>

Megint egy zene-ihlette sztori, ezúttal Kagamine Rin Chronophobiája volt a tettes~

Benn ülök a homokórában, az alsó felében. Az idő egy tiszta dolog: mindenhol ott van, lassan és egyenletesen folyik, mint a villogó szemcsék egyik háromszögből a másikba. Ölemben a fehér medve alszik, egyenletes szuszogása egybefolyik a sarokban álló öreg ingaóra ketyegésével, védelmezőn átkarolom, de tudom, semmi értelme. A csillogó üveghomok úgyis be fog temetni, elsüllyedek, megfulladok benne. A vég elkerülhetetlen, hacsak idő előtt meg nem töröm az átkot, talán ezért vagyok olyan nyugodt? 
Tik-tak, az inga jobbra-balra lendül, Kumajirou szuszog, az üveghomok sustorog, ahogy a homokóra aljára ér: mind-mind olyan zaj vagy mozgás, amire egyébként nem is figyelnék, de most a parányi homokóra belsejében ülök, magam is apró vagyok, a csend, vagy inkább ezek az egyhangú zörejek nyomasztanak. Kedvem lenne felüvölteni, megzavarni ezt az időtlen, vissza-visszatérő mintát, de inkább nem teszem. Az átok…

Most hirtelen új zaj jön, felemelem a fejem és üres tekintetem az ajtóra fordítom, bátyám, Alfred jön be. Felpattanok, mozgásom nehézkes, térdemig ér a csillámtenger, ahogy az üvegfalhoz bukdácsolva öklömmel verni kezdem. „Engedj ki, Alfred! Kérlek, engedj ki!”, kiáltom, de hangom és az üveg dübögése nem jut ki, összevissza pattog a koporsómban, másodpercenként egyszer eljutva fülemig. Alfred csak egy papírkötegért jött be, a paksaméta pont a homokóra mellett van. Kétségbeesetten vagy inkább elkeseredetten még egyet ütök az üvegre, aztán csak nekidőlve lecsúszok, az üveghomokba mellig süllyedve, de nem érdekel. Alfred kimegy a szobából, egyedül hagy a hangokkal, mind engem vádol. 
Hirtelen klausztrofóbia, halálfélelem tör rám, fulladozni kezdek, de az érzés nyomtalanul eltűnik, furcsa álmosság veszi át a helyét. Hiába, az ingaóra mozgása, a ketyegés, a sustorgás, amit a homokra érkező homok ad ki, a medve szuszogása egyhangú, mint a szálló idő, nem hagynak aludni. Fülemre szorítom a kezem, könnyeim kicsordulnak szorosan lezárt szemhéjaim alól. 
Kérlek, hagyjátok abba. Kérlek, bocsássatok meg, hagyjatok aludni, meghalni. Hirtelen észreveszem, a csillogó üveghomok már a nyakamig ér, lassan a fejemet is beborítja. Vergődnék, de nem tudok mozdulni, nem is baj, a homok gyengéden betemet, megvéd az idő hangjaitól. Még egy könny hullik ki a szememből, tekintetemmel követem az útját lefelé. Hagyjatok aludni, hadd hunyjam le a szemem, az idő már túl sokszor kínzott meg életem során, ötszáz éve. 
Feladom. 
A könnycsepp leér az üveghomokra és megtöri az átkot, az ingaóra megáll, a számlap üvege megreped.

A homokóra megbillent, leesett az asztalról, a padlóra, széttört. Friss levegő árasztotta el tüdőmet, tagjaim megmozdultak, felálltam, lesöpörtem magamról az üvegszilánkokat, ölembe véve a félálomban pislogó Kumát, feltettem az asztalra, hadd aludjon tovább. Ismét akkora voltam, mint rég. Ekkor nyílt az ajtó, ismét Alfred volt az, kezében a papírköteg, amit az imént hozott ki.

- Woah, mit keresel itt, Mattie? Már egy ideje kereslek. – Ekkor tévedt a szeme a padlón heverő, törött homokórára. – És mit keres az a földön? Tegnap vettem.

- Bocsánat, levertem – mosolyogtam zavartan, de ő csak legyintett.

- Rá se ránts, mindig frászt kaptam, ha ránéztem. Komolyan, mintha átok ült volna rajta! Ja, és el is felejtettem mondani, mindjárt kezdődik a meeting.

- Menjünk is – kaptam föl a mappát, amin az én nevem volt, szinte futva mentem ki. Alfred jött utánam, becsukta az ajtót, ami mögött a törött inga- és homokóra volt. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, az idő nem üldöz többé. Talán.

~Vievin, 2013. augusztus 24.