Karácsony

Fandom: Hetalia
Szereplők: Kanada, Skócia, Gyerek!Kanada, futólag Gyerek!Amerika és Anglia
Páros: Kérdőjeles ScotCan (bár véleményem szerint csak szimpla testvéri (?) szeretet).
Figyelmeztetés(ek): Hurt/Comfort és Anglia most így (értsd: fél év utáni újraolvasáskor) kissé furának tűnő viselkedése.

Summary: Kanada minden évben várt Skóciára, hogy együtt karácsonyozzanak, ahogy azt megígérte négyszáz éve. Most eljött.
***
Tovább>>

Már vagy egy órája állt ott, a hó a térdéig ért, a szél az arcába fújt, de nem érdekelte. Még éjfélig itt áll, aztán bemegy. De tényleg. Mint tavaly, meg tavalyelőtt...

- Hé, uncle Scotland! – zörgetett be Kanada a ház ajtaján. Nemsokára nyílt az ajtó, és nagybátyja, Skócia lépett ki.

- Gyere be, még megfázol – fogta meg a kisfiú kezét, és húzta be az előszobába, hogy a nappaliban, a kandalló meleg fénykörében leültesse a kanapéra. – Miért jöttél? Nem Angliánál kéne lenned?

- De itt jobban érzem magam – kortyolt bele az erős teába, amit a másik hozott neki. – De te miért nem vagy ott, Scottie? Írország, még Wales is ott van. – A férfi beletúrt vörös hajába.

- Hát, fogalmazzunk úgy, hogy nem fogadnának tárt karokkal, ezért inkább itthon karácsonyozom.

- Akkor én is itt maradok – jelentette ki Kanada, és prémes kabátja alól egy kis csomagot vett ki. – Ezt neked készítettem.

- Jaj, mindig mondom, hogy nekem kell ajándék – simogatta meg Skócia unokaöccse fejét, és mielőtt kibontotta volna a kék-fehér mintás csomagolású dolgot, egy több helyen is kilyuggatott, juharlevél-mintás dobozt nyomott Kanada kezébe.

- Mi van benne? – vette le a tetejét kíváncsian Matthew, azután felkiáltott: az ajándék egy igazi, élő jegesmedvebocs volt.

- Ez komolyan az enyém? De szép! – emelte szeméhez a csöppséget. Az ráemelte fekete szemét, félrebillentett fejjel kérdezte:

- Te ki vagy?

- Kanada vagyok – válaszolta ragyogó szemmel a kisfiú, és hagyta, hogy a maci a vállára másszon. – És a tiéd?

- Kumajirou – nyalogatta mellső mancsát az állat. Aztán Matthew feszült figyelemmel nézte, ahogy kedvenc unokabátyja óvatosan felbontja a csomagot. Vajon tetszeni fog neki? Olyan sokat dolgoztam vele...A csomagolás alatt egy vadonatúj fa hamutartó volt, kékre és fehérre festve, a szélén pedig fából egy kis skót zászló meredezett büszkén az égbe. Skócia egy pillanatig csodálkozva nézte a kicsit durván, de láthatólag szeretettel megmunkált darabot, majd elmosolyodott.

- Nagyon szép – mondta, és megsimogatta Kanada fejét. – Komolyan, gyönyörű. Nagyon tetszik. Majd mindjárt ki is próbálom. Gyere, gyújtsuk meg a gyertyákat a fán.

- Oké! – mosolyodott el Matthew, és készségesen tartotta a gyújtóst, amíg Skócia a létrán állva lángra lobbantotta a gyertyákat.

- A legfelső a tiéd, rajta – emelte fel végül a kisfiút a legmagasabban álló gyertyához. Az örömmel érintette a faágat a kanóchoz, s mikor felgyulladt a kis láng, elfújta a gyújtóágat. Vidáman szökdécselt le a létráról, az utolsó fokokat egyszerűen átugrotta.

- Uncle Scotland, itt alhatok? – kérdezte, lila szeme várakozón csillant. Scott megvakarta a fejét.

- Nem fognak aggódni miattad otthon? – Megrázta a fejét:

- Nem, hagytam üzenetet, hogy itt vagyok. Kérlek! – Skócia sosem tudott ellenállni ennek a mosolynak. Megsimogatta a fejét, és ezt mondta:

- Jól van, maradj. – Ebben a pillanatban kopogtak. A második váratlan látogató ma. Scott meglepve nyitotta ki az ajtót, Anglia volt az.

- Itt van Kanada? – kérdezte mindenféle üdvözlés nélkül. Matthew meglepve sétált ki az előszobába.

- Itt vagyok, miért? – Arthur úgy kiáltott rá, hogy majdnem sírva fakadt.

- Miért jöttél el egy szó, egy üzenet nélkül? És pont ide? Ne tűnj el szenteste csak úgy! – Kanada szipogva válaszolt:

- De hagytam üzenetet! Ott hagytam a konyhaasztalon! – Anglia meglobogtatott egy papírdarabot, amin egy skót zászló és egy hullámos hajú kisfiú volt.

- Ez az? – Matthew bólintott, mire Arthur felsóhajtott és a kezét nyújtotta.

- Gyere, menjünk haza.

- Nyugi, nem haragszik rád – sugdosott Amerika öccse fülébe, ahogy kilépdeltek a kertből, utat törve a hóban. – Csak aggódott.

- Hé, uncle Scotland, majd egyszer te is gyere el hozzám karácsonyozni! – kiáltotta még hátra Matthew, mielőtt alakját elnyelte a kavargó fehérség. Skócia szélesen elmosolyodott, és utánuk kiabálta, remélve, még hallja a kisfiú:

- Rendben, majd egyszer ellátogatok hozzád!

A férfi most egyre növekvő izgatottsággal szállt ki az autóból, hogy átsiessen a fenyőligeten, ami Kanada házát rejtette el a kíváncsi szemek elől. Lába kicsiny, kavicsos ösvényre talált, kezében szorította a piros-fehér csomagolású dobozt, amiben egy saját kezűleg készített juharszirupos üveg lapult, természetesen tele az aranysárga édességgel. Belökte a kicsit nyikorgó kaput, szinte semmit sem látott a hóvihartól. Odabotladozott az ajtóhoz, fejét lehajtva, csuklyáját mélyen az arcába húzva, amikor kiáltást sodort felé a fütyülő szél két bizarr, túlvilági dallam között.

- Ki az? – Felnézett, nem akart hinni a szemének: majdnem közvetlenül előtte kedvenc unokaöccse állt, már térdig ért neki a hó, sejtetve: régóta áll ott.

- Menjünk be! – ordította, szélesen gesztikulálva. Kanada bólintott, és bemenekültek az előszobába.

- Végre bent. Majdnem megfagytam – sóhajtotta, miközben lehámozta magáról a kék-fehér mintás sálat, majd a kabáttal együtt felakasztotta. Matthew némán öltözött le, majd bement a nappaliba, hogy begyújtson a kandallóba.

- Mit kerestél kint? – kérdezte, mikor a fiú a kezébe nyomta a törölközőt és a csésze forró, erős teát. Belekortyolt: neki nagyon édes volt, de jólesett a kinti farkasordító hideg után. Mármint, gondolta, ez helytelen kifejezés, mivel a farkasok nemigen élnék túl az itteni telet.

- Vártam – felelte kis hallgatás után Matthew. – Rád. – Skócia meglepődött.

- De hát nem mondtam, hogy jövök, meglepetésnek szántam. – A fiú megint bólintott.

- De megígérted, hogy eljössz, úgyhogy vártam rád... – Scott elmosolyodott:

- Tudtad, hogy pont ma jövök? – Kanada felhúzta a lábait, átkarolta, halkan felelt:

- Nem, nem tudtam. Én... – lehunyta szemét, pillái nedvessé váltak – minden évben vártam rád... És te nem jöttél...

A férfi annyira megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott. Minden évben több órán keresztül fagyoskodott volna, hogy rá várjon? Átült a másik ország mellé, vállára simította a kezét, magához vonta.

- Sajnálom, hamarabb kellett volna jönnöm, most persze jól megfázol, milyen hülye vagyok. – Elmosolyodott, hátha Kanada követi példáját, de ő csak hozzábújt, mint rég, ha félt a vihartól. Zokogás tört fel belőle.

- Én... annyira félte minden évben, amikor nem jöttél... Hogy elfelejtettél, hogy elfelejtetted az ígéreted, és most olyan boldog vagyok, és egyáltalán nem a te hibád, és egyébként meg véletlenül el is törtem az ajándékodat, sajnálom... – Egy levegővel, hadarva, mégis halkan mondta ezt, aztán a sírás megint kivett belőle minden szót. Scott még szorosabban ölelte magához, a hátát simogatta, végül egy zsepivel felitatta a könnyeit.

- Nem számít az ajándék – jelentette ki határozottan. – Csak az, hogy most itt vagyok. Egyébként – húzta elő a csomagot a zsebéből – itt a tiéd.

Kanada szipogva bontotta ki a szalagot, és mikor leemelte a doboz tetejét, halkan felkiáltott az örömtől. A könnyei megint eleredtek, ezúttal az örömtől, amikor meglátta a palackot.

- Ezt te készítetted? – nézett fel könnyragyogó tekintettel nagybátyjára, aki ebben a pillanatban csak ezt a szempárt látta a világon. Bólintott.

- Köszönöm – suttogta meghatottan. – Kár, hogy én eltörtem a tiéd. – Skócia szelíden elmosolyodott, megsimogatta Matthew fejét.

- Semmi baj, a te mosolyod a legszebb ajándék számodra. – És igazat mondott, még a későbbi gyertyagyújtást és a filmnézést is bearanyozta a fiú hálás és boldog mosolya. Még régen, a kézzel készült hamutartónak sem örült annyira.

... Vagy talán a kettő egyenlő volt...

~Vievin, befejezve 2013. július 14.